Jacko

Tudom: most mindenki az ő halálán csámcsog, megpróbálva lenyúzni a legtöbb bőrt, amit még lehet, elmondani jót és rosszat – közben szegény Michael Jackson népszerűbb, mint valaha. Vagy: népszerűbb, mint életében valaha is volt. Ezt a fajta őrületet eddig – ha jól tudom – egyszer élte át eddig a világ: Elvis Presley halálakor. De akkor még nem volt digitális adás, és internet. Így minden grandiózusabbnak hat.

Ha őszinte akarok lenni, igazából soha sem kedveltem Jackót. Vagy inkább: volt néhány száma, ami tetszett, de soha nem vettem volna meg albumát, nem rögzítettem videoklipjét, nem vettem fel dalait a rádióból. Nem az én világom volt, s az általa sugallt „életstílust” sem igazán értettem. Mert nem értettem a rengeteg plasztikai műtétet, melynek köszönhetően sikerült teljesen földönkívülivé formálnia magát (nem is lógott ki a Man In Blackből, mint M. ügynök.), s nem értettem, hogy lehet ennyire magányos olyasvalaki, aki számára valójában nem létezik lehetetlen, és akit – látszólag – ennyien kedveltek. Valahogy nekem Michael Jackson mindig is paródia volt – önmaga paródiája. És ez igen jól sikerült.

Na persze azt már mindenki szajkózza, hogy szerencsétlen szétbombázott gyerekkorát üldözte egész életén át, s csak azon csodálkozom, hogy nem nyomja orrba senki Jackson papát azért, mert van pofája kenetteljesen ömlengeni fia halálán, holott egész életének elbaltázása 99%-ban neki köszönhető!

Szóval ez van, Jacko! Most, öreg, olyan híres vagy, amilyenről még a Király sem álmodhatott, pedig dagadhat a keble ott a Túlvilágon. És, ha van odaát benned is tartás, most leköpöd azokat a tömegeket, akik eddig mindenféle pojácának, leesőorrúnak, pedofil állatnak becéztek. Most meg virágot gyújtanak, zokognak a kamerába, teli szájjal és részegen üvöltik: „Billy Jean is not my lover…”

Szóval Jacko: valahogy hiányozni fogsz, mert mégis csak hagytál egy kis űrt, amit nem fog – tud! – senki betölteni. De: The show must go on! Van, akinek saját halála után is muszáj megkeresni azokat a rohadt dollármilliókat. Különben nem jut holnapra harapnivaló.

Smooth criminal…

Isten veled! Most már odaát kell nyomnod azt a bizonyos moonwalkot…

A Főnök

Nemrég ment a rádióban egy szám, a címe: Radio Nowhere. Az előadót is bemondták: Bruce Springsteen. Mivel nagyon rég nem hallottam már róla, rákerestem a neten és megtudtam, hogy tavaly új albuma jelent meg Magic címmel, sőt, még turnéra is indul legendás zenekarával az E-Street Bandel.

Aztán megkérdeztem pár embert, tudja-e, kicsoda Bruce Springsteen?

A világ szerencsésebb felén talán hülye kérdés lenne, de nálunk... A megkérdezettek persze néztek rám, mint az a bizonyos boci. Hogy kicsoda?

Egy zenész – mondom.

És mit játszik? Diszkó, groove, rap? Vagy egy DJ?

Zenész – magyarázom türelemmel. – Gitározik és énekel. A szövegei pedig tele vannak komoly mondanivalóval.

Soha sem hallottak róla!

Mentőötlet! A rekedt hangú srác, aki húsz éve együtt énekelt az akkor még ember formájú Michael Jacksonnal, Tina Turnerrel és a többi nagyágyúval. We are the world...

Ja, így már beugrott! Mi van vele? Él még?

Hát ennyit tudnak a világ egyik legnagyobb zenészéről, aki 1988-ban azon a bizonyos Wee are the world-ös Live Aid turnén Magyarországon is járt, s aki a Jóbarátos Courtney Cox karrierjét is elindította!

(Hittétek volna? Az 1984-es Dancing in the dark videoklippjében – ami egy koncerten játszódik – Bruce felhúz a színpadra egy sikoltozó rajongót, és együtt ropják. A rajongó, rövid, szőke(!) hajjal bizony a nagy Courtney! Persze még sehol Jóbarátok)

Bruce készítette el Elvis és a Beatles után az egyik legtöbbet eladott albumot, a Born int he U.S.A-t, amelynél jobban senki nem fogalmazta meg az amerikai alsó és középrétegek életérzését. (Bruce egyébként ír bevándorló bányászcsaládból származik). A címadó dal ma is megy a rádiókban, a tuti Working on the Highwayt pedig hetente egyszer biztos meghallgatom. (Milyen szar útépítőmunkásnak lenni! Húzzunk bele srácok, tőrjünk ki!)

Persze még nem beszéltünk a díjakról, és arról, hogy helyet kapott a világ legnagyobb zenészeit tömörítő Rock ’n’ Roll Hall Of Fame-ben.

De nálunk, a Lolák, No thanxek és egyéb gagyik világában ugyan kit érdekel mindez.

Bruce Springsteen, akit a világ szerencsésebb felében csak úgy emlegetnek: The Boss (A Főnök), aki képes volt egy hónap leforgása alatt több, mint 60 dalt megírni (jelentős részük sláger lett), hamarosan 60 éves lesz, negyven éve töretlenül a pályán.

Isten éltesse!