Terminator: Salvation - Reloaded

Mondják: a remény hal meg utoljára.

Korábban azon elmélkedtem, hogyan lehetett ennyire elszúrni a filmtörténelem egyik legjelentősebb farnchise-át, de közben reménykedtem, hogy majd jön a rendezői változat… Amiből nem hiányzik az erőszak és brutalitás, a tömény akció és persze a ruhátlan Moon Bloodgood.

És most itt van. Director’s cut. És ami kisült belőle.

Az első nekifutásban nem éppen szalonképes szóval jellemeztem a filmet, s ha most kellene valami frappánsat és tömöret találnom, akkor azt mondhatnám: a szó ugyanaz, csak épp nem a hasmenéses forma, hanem inkább a normál. Mert a lényeg bizony így sem változott, hiába szaladt neki újra a vágóolló.

A plusz harminc perc valóban tartalmaz több akciót, láthatunk egy-két ikonikusabb plusz terminátort is (amik az alaptörténet részei is, tehát itt is bűn lett volna kihagyni – hál’ Istennek visszakerültek). Jobban elmélyül Ashdown tábornok és Connor konfliktusa, látunk pár másodperccel több Scwarzit, és igen: Moon Bloodgood megmutatja, hogy tényleg jó nő. (Persze bőrszerkóban is az.)

De…

Mindig van ilyen de. A visszavágott részek semmivel sem árnyalják jobban a történetet, a párbeszédek többsége is enyhén idióta és infantilis marad (Tényleg senkinek nem jut eszébe, ki a fene és honnan jött ez a Marcus Write, amíg ki nem derül, hogy gépember, illetve honnan a fenéből tudják, hogy a neve Marcus?). És – férfilélek ide, vagy oda – Moon toplesse is dramaturgiailag felesleges, illetve azt a gyanús kérdést juttatja csak eszünkbe: minek akar valaki fürdeni a szakadó esőben?

Ugyhogy director’s cut vagy nem: ezért felesleges volt vesződni. Ha tényleg valaki komolyan gondolja a folytatást – amitől rettegek – sürgősen nézzen egy igazi rendező és egy igazi forgatókönyvíró után!

Bruce Springsteen & The E Street Band – Greatest Hits (2009)

Felmerülhet a kérdés, hogy egy zenész alkotásaiból, aki negyven éve van a pályán, készíthető-e válogatásalbum úgy, hogy mögötte stílusok, évek, albumok tucatjai húzódnak?

Bruce Springsteen, a Főnök, negyven éve van a pályán, s 2009. több szempontból is jubileum: egyrészt az alkotással eltelt éveké, másrészt az alkotóé, hisz most töltötte be a 60-at (ami amúgy nem látszik rajta!)

A válasz – s így a poszt is – rövid: nem igazán. Talán még egy dupla albumon sem, nemhogy egy szimplán, 12 számban maximálva.

Így az áttekintés, a kirajzolódó kép is felemás. Az első hat nóta az emblematikus Born In The USA album előttről való (eléggé melankolikus, amolyan „Főúr, két konyak rendel!”-számok), nem különösebben adnak hozzá semmit a Bruce-ról kialakult képhez, épp ellenkezőleg: az ember azt keresi, hol a rá jellemző hangzásvilág, a „nagyvárosi rock” dübörgése, a szövegek, amiktől the Boss is the Boss. Szóval amolyan tingli-tangli az album eleje, még akkor is, ha vannak benne jó megoldások (Thunder Road, Badlands), s érződik a mesterségbeli tudás, no meg a tehetség.

A következő hat szám már valóban maga Bruce, hisz három következik a karizmatikus 84-es albumról (Glroy Days, Dancin’ In The Dark, Born In The U.S.A), illetve újabb három a későbbiekről. Lezárásként pedig a blockbuster Radio Nowhere (amit soha nem fogok megunni hallgatni, pedig rém egyszerű mind zeneileg, mint szövegileg.)

És jön a hiány: hol marad az I’m Down, az alap The River, a Streets of Philadelphia (ami Oscar- és egyéb díjas!!!), a Tunnel Of Love és sorolhatnánk. Szóval valahogy olyan érzés, mintha elkezdenénk enni egy fenséges tortát, s mikor a feléhez érnénk, eltűnik a másik fele.

A hiányérzet megmarad – kéne egy másik album is.

Nekrológ - helyett

Akik olvasták, azok tudják, akik meg nem, azoknak elmondom: ezen a helyen korábban egy nekrológ állt. Egy emberről, akit jól ismertem, s aki valóban igaz ember volt gyöngeségei, hibái ellenére is. S aki tragikus hirtelenséggel távozott: alig múlt 30 éves.

Ilyenkor az ember összeszedi gondolatait, számot vet önmagával, s az író, aki ír – még ha nem is hivatásos – megalkot egy nekrológot, arról, amit gondol, amit fontosnak tart az emberről, aki ilyen hirtelen ment el, valódi űrt hagyva maga után.

Az író ír. Példákat keres, s talál: Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versét. „…ilyen az ember: egyedüli példány.”… Aztán felidézi az elhunytat, összeszedi jó és rossz tulajdonságait, talán megereszt egy-két tréfás megjegyzést, mert aki eltávozott, szintén vidám ember volt, akitől semmi nem állt távolabb, mint a bánkódás.

Az író ír, az olvasó meg olvas. És a szándékok nem minden esetben találkoznak. Hisz az olvasó mondja ki a végső véleményt, hogy az írónak sikerült-e megvalósítania azt, amit célul tűzött ki maga elé.

Jelen esetben úgy néz ki: nem sikerült. Az olvasók, ismerősök szerint a nekrológ nem volt méltó a halott emlékéhez, hisz „halottakról vagy jót, vagy semmit”. S utólag hiába lehet hivatkozni Kosztolányira, a stíluskeverésre, mert ez kit érdekel. Egy ember halála sokaknak volt fájdalom, ők így értékelnek, kész. Tudomásul kell venni. Azt is, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Így álljon itt ezen kis írás a nekrológ helyett. Zsoltika fontos ember volt, így vagy úgy, sokunknak. Szerethető, akire soha nem lehetett haragudni. Váratlan halála még mindig feldolgozhatatlan, elfogadhatatlan. Azért, mert egy jó ember ment el. Értelmetlenül és érthetetlenül. A temetésén részt vevők nagy száma önmagáért beszélt.

Így nem marad más hátra, hogy az író bocsánatot kérjen azoktól, akiket esetleg írásával megbántott. Leginkább attól, akiről szólt.

Zsoltika! Nyugodj békében!

Megváltónk született? - újabb gondolatok a karácsonyról

Visszaolvastam, mit írtam tavaly ilyenkor karácsony kapcsán, s a jókívánságot, hogy ez az esztendő jobb legyen. (Nem lett jobb – sajnos -, de ezt most inkább hagyjuk!) Egy éve a karácsony történetéről elmélkedtem (történelmi síkon), most talán a vallási mozzanatról kellene, lehetne…

A baj csupán annyi, hogy a karácsony mára már megszűnt valláshoz kötődő ünnep lenni. Olvastam egy cikket, amiben a szerző fejtegeti mindezt, gondolkodás- és értékbeli változásokról elmélkedve. S ha az ember végignézi honfitársait, akik a tomboló világgazdasági válság ellenére (vagy talán pont ezért) továbbra is vicsorgó fogakkal (vagy magyaros virtussal? – mit nekem válság!) törtetnek a plazmatévé felé, vagy pakolják be kosarukba az újabb házimozi centert, akkor nagyon egyet lehet érteni a szerzővel.

Elüzletiesedett a karácsony? Nem hiszem – mindig is üzlet volt (lásd a középkori ereklyeárusokat, vagy a kora újkortól az ajándék, szaloncukor, karácsonyfa stb. árusokat). Az keresztény egyház (mindegy melyik!) pedig szintén részt vett ebben, noha manapság prüszköl és gyakran a Pokol kénkövével riogat a nagy karácsonyi rohanás láttán – na ja: nem bírja a versenyt a hipermarketekkel!

Szóval nem ezzel van a baj. Hisz üzlet a Ramadán az iszlám hívei számára (a mekkai zarándoklatokról ne is beszéljünk), üzlet a Hanuka a zsidók számára (a diaszpórában is, hát még Izraelben!), üzlet Krisna, üzlet Buddha, üzlet a nepáli földre szállt isten. Hiszen mindenhol ki kell szolgálni a hívek millióit, miért kellene, hogy zavarjon bárkit is az a kis (na jó – néha nagy) haszon?

Akkor meg? Ami hiányzik: a bensőségesség nyugalma, a hit, a szeretet, a család összetartó ereje – bármi, ami a karácsonyhoz köthető. Hogy nem az a fontos, belefulladunk-e az ajándékba, s a gyerek kap-e MP4 lejátszót (csak ne hisztizzen!), hogy a hitelkeretem teljes kicsontozása árán is, de vegyek egy kétméteres tévét – had üsse meg a guta a szomszédot, meg a haverokat.

Valami elveszett az idők homályában. Valami, amire jó volna emlékezni: az angyali üdvözletre, a pásztorokra, a három királyokra (na jó: perzsa tudósok – csak hogy szakszerű legyek), a Kisjézusra. És arra, hogy milyen jó illata van hajnalban a karácsonyfának, s hogy együtt van a család. Hogy jó együtt lenni. Hogy mindig lehet találni valakit, akihez el lehet menni. Ha máskor nem, akkor most. Hogy a barátság, a kapcsolat, az összetartás ne legyen egy személytelen e-mail, vagy egy viccesnek szánt SMS. Ha máskor nem, ekkor. Ez az, amiért fontos kellene, hogy legyen a karácsony. Mert nem az a lényeg, hogy a Kisded megszületett ott távol, Betlehemben, hanem amit később mondott a megbocsátásról, toleranciáról és szeretetről, s hogy mit is jelent igazából a Megváltás. Amit nem csak a karácsonyi tolongásban izzadó nem hívők, hanem amit a hívők is elfelejtettek. De ha nagyon kutatnának, ott mélyen, benn az emlékeikben, messzi gyermekkorukban talán még emlékeznének rá, még felidézhetnék magukban. Ha csak percekre is, egy nyugodt pillanatig a nagy, mindennapos rohanásban. És akkor megértik majd, mi is a karácsony szelleme.

Kívánom nekik, hogy sikerüljön.

Áldott, Békés Karácsonyt Mindenkinek!

Egy jó iparosmunka

Leslie L. Lawrence: Három sötét király. Gesta, 2006.

Bevallom őszintén: rég olvastam már bármit is a Mestertől (Indokaimat lásd korábban). Tavaly karácsonyra azonban megkaptam a fent nevezett opust, s a polcon való hosszas tologatás után nemrég végre kezembe vettem a két vaskos kötetet.

(Laci bácsi valahol Stephen King – mind a ketten irdatlan hosszú regényeket írnak, mégis sikerül elérniük, hogy ne lankadjon a figyelem. )

A sztori a szokásos: L.L. Lawrence a karib-tengeri Antiguára utazik, mivel a közeli szigeten, Montserraton pénzdíjas sakkversenyt rendeznek, s az egyik nagymesterre, az ukrán Siskinre kell vigyáznia. (A közelebbről – és korábbról – nem ismert Lord Klementsnek tartozik valami szívességgel, aki spanja az ukránnak.) Persze összejön még vagy tucatnyi nagymester, mind kissé elmebetegek, különös kísérőikkel, akik a vélt, vagy valós ellenséget hivatottak távol tartani. (Van közöttük a harcművésztől a boszorkányig mindenki). Közben kibontakozik egy kísértethistória a titokzatos Holland famíliával és a levágott férfifejeket előszeretettel cipelő Judy Law-val a középpontban, majd elkezdenek hullani rendesen a résztvevők.

A szokásos klisék persze maradtak: az elzárt világ (az első kötetben a Félszemű Patkány nevű szálloda/panzió, a másodikban a montserrati Holland-ház), ahonnan valami okból kifolyólag nem lehet elmenni (vagy esik az eső, vagy épp sztrájkolnak a kikötőmunkások), a titokzatos jónő (akit a főhősünk előzékenyen kigyógyít szexuális elvonási tüneteiből), a látszólag értelmetlen és összefüggéstelen gyilkosságok. (melyek mintha már jóval korábban elkezdődtek volna). A feszültség végig folyamatos, s a Mester humora is a régi: bevallom, néha akkorákat röhögtem, mint egy jobbfajta sitcomon. Ebben mondjuk Laci bácsi mindig is erős volt: a helyzetkomikumban, s, hogy a rettenetet humorral oldja. (A legjobbak mindig a névtelen „hangok a tömegből”. Ezeken fetrengtem.)

A végén a szokásos jó elnyeri… stb, illetve mindenről megtudunk mindent. S már az elején utalások történnek rá, hogy a szerző folytatja a regényeiben megjelenő ciklusosságot: a Három sötét király illeszkedik a Gonosz és a Fekete Hercegnő, illetve a Sziget a ködben sorozatba. (Ráadásul akár román rontó versikéket is megtanulhatunk a fíling kedvéért.)

De akkor miért iparosmunka?

Mert bizony nem üti meg a Sindzse szeme, vagy akár a Huan-ti átka, vagy a Vérfarkas éjszakája szintjét. Laci bácsi attól jó, hogy plasztikusan, hitelesen tud bemutatni távoli tájakat, kultúrákat. Ha akármelyik Tibetben (vagy környékén) játszódó művét olvassuk, szinte hallani lehet a démonűzők zúgását, a súlyos imákat, látni a hófödte hegyeket, hallani a szerzetesek palástjának susogását, vagy érezni az avas jakvajas tea kesernyés ízét.

Ezzel szemben itt nem érezzük, mitől is vagyunk épp Antiguán vagy Montserraton, mitől más ez, mint akár a pesti Nagykörút. Amennyit megtudunk azokról a távoli helyekről, annyi erővel akár a szomszéd utcában is játszódhatna a mű. Most úgyis esik itt is az eső.

Másrészt a következetlenség. Ez talán annyira nem is a szerző, inkább a szerkesztő hibája, aki nem hívta fel rá a figyelmet. Vannak szereplők, akiket nagy nekifutással felvezet, jól meg is ír (Seedy felügyelő),s akik aztán csak úgy kiíródnak. Vagy O’Learyról végig nem tudjuk, kicsoda: az első kötetben még szállodaigazgató, a második kötetben már hajóskapitány, illetve valaminek a menedzsere (hogy mié, az végig a homályban marad.) Egy biztos: van egy sokat szereplő csúnya lánya (akinek a nevét valamiért senki nem kérdezi, főhősünk legkevésbé, bár néha azért eszébe jut). Jó, neki azért fontos szerepe van. Néha nem tudjuk, mennyi idő telt éppen el, vagy hány nap (az éjszakák valami irdatlan hosszúak), és végül a csúcs: az első kötet végén Paul Billerbeck azon tűnődik, Antiguán van-e rendőrség, közben az első húsz oldal arról szólt, hogy egy rájuk fogott gyilkosság miatt épp bevarrják őket Lawrence-el.

Szóval, kedves Mester, maradjunk annyiban, hogy ez az opus nagyon szórakoztató, de akkor sem több mint jó iparosmunka. (És akkor még a borítón lévő harmatgyenge és fantáziátlan grafikáról ne is beszéljünk!)

Tehát: 6/10

"V" - mint visszatérés

Tizenhat év után újra feltűnnek a városméretű UFO-k a Föld jelentősebb városai, de leginkább Amerika fölött, az „egyetlen országban, ahol UFO-k szoktak megjelenni” (by Monsters vs Aliens). Kenneth Johnnson 1983-as alaptörténetének újrabootolásáról van szó, ami a gonoszufós-inváziós filmek egyik alfája és omegája, s amiből a Függetlenség napja, a Háború a Földön és az Alien Nation sorozat is előbújt.

Johhnson inváziós minisorozatát egy évvel később követte a történet lezárásával íródott The Final Battle, majd ennek sikere után egy egy évadot megélt tévésorozat is, aminek aztán sikerült a nézhetetlen gagyi kategóriájába lökni a történetet, így el is vérzett az évad végére. Maga a sztori azonban volt annyira ütős, és hagyott annyi nyomot maga után, hogy majd húsz év múlva az ABC láthatott fantáziát újraélesztésében.

Itt valójában nem újragondolásról (mint pl. a BSG, vagy a Star Trek esetében láttuk), hanem frissítésről van szó: a 80-as évek közepén játszódó sztorit egyszerűen csak mai környezetbe helyezték.

A lényeg (s amivel nem lövök le nagy poént, hisz a 80-as évek végétől, a műholdas adások elterjedésével nálunk is nyomon követhető volt a sorozat), hogy a gonosz, hüllőformájú alienek embernek álcázva magukat próbálják meg uralmuk alá hajtani a Földet. Míg azonban az eredeti változatban erős náciellenes felhanggal operáló megközelítést láthattunk (egyenruhák, fajelmélet, zászlók, a Hitlerjugendhez hasonló ifjúsági szervezet stb.), addig a modern kor modern kihívásainak megfelelően a támadók a nagyvárosi terrorizmus teljes eszköztárát és eszmeiségét használják fel céljuk elérésére. Épp ezért, míg az alapsorozatban a gonosz elnyomók elleni ellenálláson volt a hangsúly (egyértelműen látszott, ki a jó, és ki a rossz), addig az új történetben a nyomozás, felderítés, a lélektani hadviselés áll a középpontban. Mivel az idegenek már évek óta beépültek társadalmukban, felderítésük sokkal nagyobb nehézségbe ütközik, mint a vörös ruhás, napszemüveges neonácik levadászása.

A főbb karakterek (újságíró, nyomozó, volt zsoldos, ellenálló) megmaradtak, ugyanakkor kiegészültek újakkal is (pap, ügyvéd), az alienek egy része is megőrizte szteccs egyenruháját (most nem vörös, hanem sötétkék), ugyanakkor világuk már nem steril fehér-fekete, hanem élettel teli, s vezetőik is inkább modern kosztümökben-öltönyökben flangálnak. (Már a 80-as években is enyhén röhejes hegesztőszemüvegnek is hátat fordítanak).

Ami nagyon megmarad: a „jó nő egyenlő gonosz alien”-vonal. Az alaptörténetben az ausztrál Jane Badler hozta kiválóan a passzentos ruhában feszítő dögös, pszichopata Dianát, itt a brazil Morena Baccarin (a Firefly-Sereinty Inarája) az elbűvölő, ugyanakkor félelmetes Annát. (A pislogása utánozhatatlan!) És ami még inkább megmaradt, s az alapsorozat csábereje volt: a jó nők hasig kizipzárazott egyenruhája. Ahogy egy kritikában olvastam: az alienek is tuják, hogy méretes keblekkel lehet csak igazán meghódítani az emberiséget. (Meg is kérdezik kb. a 20.percben: „Nincsenek csúnya látogatók?” – de vannak, barátaim, csak ahhoz meg kell nyúzni őket.)

A felütés is erős: jópofa utalások történnek a Függetlenség napjára, egy vadászgép zuhan le látványosan New York belvárosában, s ahogy Anna képe kirajzolódik az űrhajó alján, az valami telitalálat. A pilot nem is nagyon lacafacázik: a karakterek bemutatása mellett szinte azonnal kiderül az alienek álcája és sok egyéb turpissága – nekünk csak hátra kell dőlnünk, és figyelnünk a cselekmény (legalábbis reméljük) további látványos alakulását. (És csak fájlani tudjuk a szintén Firefly-os Alan Tudik rövid mellékszereplését) Legalábbis az elkövetkező négy epizódig. Utána 2010 januárjáig várnunk kell.

We are of peace. Always!

A vég vége? - Battlestar Galactica - The Plan (2009)

Már a sorozat befejezetése előtt belengették a hírt: 2009 novemberében egy tévéfilm keretében betömik az alkotók a hiányzó lyukakat, s megmutatják azt is, hogyan néztek ki az események a cylonok szemszögéből. Most ez megérkezett, megtekintésre került, s véleményt is kellene mondani róla a korábbiak után. Mivel Ysu remek, s minden szempontból teljes elemzést írt a filmről, én inkább más aspektusokat néznék meg. Hogyan illeszkedik az egészhez, s mennyiben sikerült megvalósítania a látottakat. Enyhén spoileresen most ez következzék!

Legelőszőr egy nagyon rossz hír: aki nem ismeri elejétől végéig a sorozatot, az egy kukkot sem fog belőle érteni (vagy legalábbis keveset). Azaz: nincs elmagyarázva benne (sehogy!), ki kicsoda, mit miért tesz, illetve mi az alapvető motivációja. Az első 20 perc még érthető és élvezetes: a 40 éve száműzött cylonok nukleáris holokausztba taszítják az emberiség 12 kolóniáját. Pompás CGI képsorokban (és Bear McReady remek zenéjére) láthatjuk a pusztulást (tévében No1 – noha a „vizes” jeleneteknél mintha nem bírta volna a proci és a memória), a menekülést, a küzdelmet a túlélésért – ami a Mini sorozatban is jól jött volna. Utána pedig nagyjából a 2. évad közepéig követhetjük az eseményeket, a két Cavil-modell haláláig.

Az alkotók valóban jól kezelték az anyagot: a korábban látott jeleneteket egészítették ki újonnan lefogatottakkal, s ezzel tényleg elmélyítették, árnyalták, egyértelműbbé tették a mondanivalót. Ám itt jön a de.

Előszőr: a sztori nem a cylonok szemszögéből, hanem az Egyes – Cavil szemszögéből mutatja csak be az eseményeket. Elismerem: Dean Stockwell (főleg 3-4. évados teljesítménye miatt) mindenképpen megérdemelte ezt a jutalomjátékot, jól hozza a kettős szerepben lévő lehetőségeket, viszont ennek ára, hogy a többi modell teljesen a háttérbe szorul. Tricia „Caprica- Hatos” Helfer a számára szabott szűk lehetőségeket maximálisan kihasználja (a buta szőke, akit csak a szemüveg tesz okossá, meg a szakadt prosti), akárcsak Callum Keith „Leoben-Kettes” Rennie. De Matthew „Doral-Ötös” Bennett és Rick „Simon-Négyes” Worthy már meg-megbicsaklik. (Simon családos jelenete tökéletes, Doral egyetlen jó villanása, amikor agyatlanságát mutatják be: „Az ő öltönye vörös volt, ez meg páva kék”). Grace „Boomer-Nyolcas” Parkról pedig semmi újat nem tudunk meg, csak hogy egy faragott elefánttal lehet ki- és bekapcsolni. És ami a legfontosabb: Ysu az elnök asszonyt hiányolta a filmből, én viszont Lucy „Hármas-D’anna” Lawlesst! A 2.-tól a 4. évad közepéig uralta/vezette a cylonokat és testesítette meg törekvéseiket-gondolataikat. Most viszont egy villanásnyi vágókép erejéig látjuk csak, aztán semmit. Szóval jó-jó a Cavil szál, de hol marad ez a markáns, vonzó-taszító figura? (Tudom tudom: Ms. Lawless tényleg jobban néz ki, mint az öregedő, ráncos Stockwell. Viszont hiánya akkor is logikátlanság, s tátongó űr!)

Másodszor: én végig arra vártam, hogy többet megtudunk az ember formájú cylonok „szüleiről”, a titokzatos Ötökről. Na, ők a sorozatban sem durrantottak valami nagyot, itt meg még annyit sem. Rekha „Tory” Sharma már az elején kikapcsolódik az eseményekből, Kate „Ellen” Vernon sertepertél kicsit, csupán Michael „Anders” Trucco és Aaron „Tyrol” Douglas (utóbbi hol hízva, hol fogyva – attól függően, régebbi bevágásban jelenik-e meg, vagy az új betétekben) kap komolyabb szerepet. Bár utóbbi is talán csak azért, hogy legyen ellenpontja a rendező (James Edward „Adama” Olmos) Ginát (Lymari Nadal) alakító mutatós feleségének. Az öreg Tigh ezredes meg csak úgy van - valahogy. Úgyhogy az Ötök továbbra is titokzatosak maradnak (inkább olvassuk el a róluk szóló képregényt!).

Harmadszor: az emberi vonal teljes elhanyagolása, s szembemenés azzal, ami – szerintem - a BSG-univerzum egyik nagy újítása volt – a női karakterekre helyezett történetvezetés. Na itt semmi emberi karakter nincs, nehogy női. Amit viszont fájlalok: talán a bevágott jelenetek okán, talán más miatt, de a korábbi szereplők még az utolsó stáblistán sincsenek feltüntetve. Azért nem kellett volna ennyire erőltetni azt a költséghatékonyságot. (Bár nem tudom, hogy van ez ott kint a jogdíjakkal).

És ami tetszett: a nukleáris holokauszt odavágós volt, Cavil durvasága és naturalizmusa (az árva fiú és az alma epizódja) gyomorforgató, és igen: a sorozat egészében nem volt ennyi fedetlen és klassz női mell (gyakorlatilag egy sem!). Illetve kiderült, hogy 150.000 évvel ezelőtt élt őseink is ismerték és alkalmazták a szilikon implantátumot. (Bár a zuhanyzós jelenet a Starship Troopers erős nyúlásának tűnt számomra)

Szóval, egy rajongóknak szánt, kissé izzadságszagú filmecske a The Plan, melyet csupán a látvány, Stockwell remek alakítása és Olmos kiváló rendezése ment meg és visz el a hátán. De megtekintése nélkül sem lesz hiányérzetünk, ha egyszer már végiggondoltuk-néztük a BSG-univerzumot.