Lehet-e Kína...

A manapság szinte napi rendszerességgel megjelenő cikkek alapján (annyi van, hogy linkelni lehetetlen!) a mondat így is folytatódhat: …a világ vezető gazdasági-, politikai-, katonai hatalma? Röviden: a világ ura?

Azért is érdekes lehet a gondolat, mivel nemcsak egy európai vezető hatalmasság (Nicola Sarkozy francia elnök), hanem hazánk meghatározó méltósága, a miniszterelnök is a friss keleti szelekről, meg a Kelethez (azaz Kínához!) való igazodásról elmélkedik.

Az, hogy Kína hamarosan a világ egyik vezető hatalmává fog válni, az természetesen nem kétséges. (Bár szédületes gazdasági fejlődése hamarosan – egy-két évtizeden belül – ki pukkanhat, mint egy lufi: okai, exportorientált gazdaság, elöregedő társadalom, a középosztály és belső felvevőpiac hiánya, a politikai berendezkedés anomáliái stb. Cikkek száma szintén végtelen – lehet csemegézni…) Viszont, hogy meghatározó lenne az emberiség későbbi gondolkodásában, mentalitásában – na, az már eléggé kétséges!

Nézzük meg, miért is?

Ha végigtekintünk az emberiség vérzivataros történelmén, azt kell látnunk, csupán azon hatalmak tudták befolyásolni érdemben a globális eseményeket, melyek rendelkeztek egyfajta civilizációs küldetéstudattal, illetve sokak számára elfogadható követésmintákkal szolgáltak. Hogy ne legyek bonyolult: amiket/akiket az emberek sokasága automatikusan, mindenféle külső kényszer nélkül utánzott.

És akkor jön a megdöbbentő válasz: az emberi történelemben eddig három ilyen hatalom volt - az ókori Róma, a 19. századi Anglia és napjainkban az Egyesült Államok! Sikerességük nem katonai-gazdasági potenciáljukban (persze az sem elhanyagolható) rejlett, hanem azon a kulturális-mentális-morális kisugárzáson, amit közvetítettek, s ami sokak számára követendő példakép volt. A romanizáció fogalmát nem kell részletezni, mint ahogy az „Anglia a világ műhelye” és az amerikanizáció sem szorul igazán magyarázatra. (A rómaiaknak egyébként sikerült adaptálniuk egy - az övékétől egyébként merőben idegen – szintén követendő és sikeres példát: a kereszténységet!). Azaz: az emberek elfogadták/használták e népek/nemzetek nyelvét, szokásait, kultúráját – még öltözködését is! Saját szokásaikat alakították az övéikhez, törvényeiket, gazdasági ötleteiket adaptálták, társadalmi-politikai berendezkedéseiket tekintették példának (vagy kísérleték meg – több-kevesebb sikerrel – megvalósítani). A fegyverek és pénz ereje soha nem ér hosszú távon célt, mint ahogy az ideológia sem mindig (lásd a Szovjetunió sikereit-sikertelenségeit és gyors, látványos összeomlását. Hazánkban több generációval sikerült örökre megutáltatni az orosz gondolkodást, kultúrát, mentalitást).

Ha a fentieket evidenciának tekintjük, lássuk, hogy épül e rendszerbe Kína? Van-e Kínának morális-mentális-kulturális, követendő/követhető kisugárzása. Vagy volt-e valaha?

Induljunk ki abból: Kína a világ legősibb, folyamatosan létező civilizációja. Majd ötezer éves! Ezen időszak alatt nagyon magas kulturális-gazdasági szinten élt. Tehát a dolog adva lenne. Ámde…

Kína történelme folytán nagyon elzárt/elzárkózott országként fejlődött, szinte egy mini világgazdaság volt. Ha megnézzük kínai nevét: Zhönghuá – Középső birodalom. Amit úgy is lehetne interpretálni: a világ közepe. A kínaiak hosszú időn át azt sem tudták, léteznek rajtuk kívül más országok (legalábbis a nagytöbbség!), s úgy gondolták, az ő kultúrájuk, az ő világuk a legmagasabb rendű. A Góbi-sivatag, Himalája, Tien-san által elzárt térségeket meghódították (Vietnám, Korea, Mandzsúria), átadták írásukat, műveltségüket –és ennyi. Tovább már nem is léptek. A Mekongnál és a Góbinál véget ért számukra a világ.

A kínai kultúra – globálisan nézve – magába zárkózó és elitista. Esze ágában sincs téríteni, megosztani. Az, ha ma gazdasági befolyást szerez, az pusztán pénzpolitika, se több, se kevesebb. Történelme folytán egyetlen egyszer próbálkozott nagy ívű, „világhódító” vállalkozással: a 14. században Zheng He (Cseng Ho) admirális idején: az Indiai óceán és az Indonéz szigetvilág egészét bekalandozták. De szó sem volt gazdasági-kulturális kolonizációról! Kőkemény gazdasági érdekek diktálták. Aztán az admirális halála után vége is szakadt a vállalkozásoknak – talán nem érte meg, a császár unta, ki tudja? Kína ismét jól elvolt magával.

Ugyanakkor: ma már nem is nagyon lenne mit közvetíteni. Ugyanis az 1960-70-es években tomboló kínai kulturális forradalom szinte a teljes, hagyományos kínai kultúrát lenullázta. Nemcsak a gyakorlatban, hanem a fejekben is. Úgy nőttek fel nemzedékek, hogy fogalmuk sincs, mi is a kínai kultúra igazán, s milliók vannak így vele napjainkban is. (Nem közvetítenek, követnek: az amerikai kultúrát és életformát – igaz szigorúan cenzúrázva). Főhet a feje annak, aki az „igazi” kínai kultúrát szeretné megismerni (a kínai étterem, a színház és a kung-fu nem jelenti ezt!). Történnek ugyan kísérletek a feltámasztására (pl. John Woo filmjei, kínai regények), de egyelőre kevés sikerrel.

És ha lenne? A Kelet világa a Föld nagy részének (értsd: Európa, Amerika, Afrika egy része) felfoghatatlan, zavaros „egzotikum”. Mert: jó dolog a kung-fu, de ki akar órákon át meditálni, amikor zár a tőzsde, új autó kell, utazni szeretnénk a világban. Kit érdekelnek azok a fura, olvashatatlan krikszkrakszok, amiket arrafelé írásnak hívnak? (Az oroszok sikertelenségének egyik oka szintén a cirill betű lehetett – a vállalhatatlan/erőszakolt kommunista ideológia mellett!). Meg milyen buta dolog pálcikával enni, meg nyers polipokat, egyebeket leküldeni a torkon!

Persze, tudom, ezek sztereotípiák, de talán megértetik a lényeget. Csakis olyan nép/nemzet gyakorolhat befolyást a világra hosszú távon, amely sok szempontból mintaként szolgál, amit követnek. Kína – jelenleg! – nem minta, csupán követő. Minden katonai-gazdasági potenciálja ellenére. Nagyon messze van még attól, hogy a világ ura lehessen!

A 3. év

Pontosan három éve (2007. november 17-én) indult útjára a történelmi múlt útvesztőiben bolyongó római katona, Secundus, és a Bellum Atlantis története, illetve két éve (2008. július 2-án) a blog. Ezért talán érdemes pár gondolatot szólni az indulásról, s arról is, hová jutottunk.

Az igazság az, egész kicsi korom óta megszállottan olvastam, illetve kisiskolás koromtól meséltem különféle történeteket a szüleimnek, nagyszüleimnek, osztálytársaimnak. De csak sokára, valamikor gimnazista korom környékén kezdtem leírogatni őket – kezdetben kézzel, majd egy ócska, Erika típusú írógéppel. (Valahol szüleim végtelen szeretetét és türelmét jelzi, hogy a lakótelepi lakás szűk terében órákon keresztül képesek voltak elviselni az elviselhetetlen kopácsolást – meg a szomszédokét is.) Ez a szenvedély aztán megmaradt az egyetemi évek alatt is, meg kicsit utána – hogy aztán szép lassan kifulladjon és feledésbe merüljön. A teleírt oldalak pedig dobozba, illetve a ma már sehol nem használható flopi lemezekre. És szépen ott porosodnak ma is.

Az íróból pedig tanár, zenész, botcsinálta életművész lett, szépen gyarapodó famíliával – dehogy gondolt ő a Múzsára, az írógépre (Erika eladásra került – no nem a leánykereskedőknek, csak egy egyetemistának, aki szakdolgozatával kínlódott épp akkor), arra, hogy valaha is újra regényt, novellát – bármit! – írjon.

De néha-néha eszébe jutott egy történet, a római katonáról, aki halála után egy fura világba kerül, ahol találkozik Merlinnel, a nagy varázslóval, a történelem híres személyiségeivel, s egy ismeretlen ellenféllel veszi fel a harcot (szó sem volt még Atlantiszról, meg a történelem menetéről!).

Az ötlet azonban ötlet is maradt, baráti társaságban beszéltem róla néha, s arról, milyen érdekes lenne megírni. Lenne…

Aztán találkoztam Melindával és Karcsival. Nekik volt lelkesedésük, volt némi tőkéjük, végül egy kellemes vacsora után felvázolódott a Bellum Atlantis koncepciója. Hogy ne csak regény, hanem internetes, folytatásos regény legyen. Aztán majd meglátjuk…

2007 novemberében indult a honlap, s működik azóta is folyamatosan, bár egy nagyon komoly fazonírozáson is átesett két lelkes informatikus, Norbi és András jóvoltából (Az író csak írni tud a számítógépen – sajnos!). És ne feledkezzünk el Hatványpatkányról (kiléte egyelőre maradjon titok!), a kiváló középkorászról és irodalmárról, aki folyamatosan javította, korrektúrázta, megjegyzéseivel előrevitte... A nézettség is gyarapodott (bár a honlap sajátosságából adódóan ritka a frissítés), blog is került melléje, ahol az író kifejthette gondolatait irodalomról, zenéről, filmekről, történelemről – azokról a dolgokról, amik szintén érdeklik, s amik nem igazán részei a Bellum Atlantis világának.

Így jutottunk el napjainkig, miközben a Bellum Atlantis története lassan befejeződik. Sok jó, hasznos tanácsot, sok segítséget kaptam közben, no meg rengeteg tapasztalatot, melyek hol előrevitték, hol bizony hónapokig hátráltatták a munkát. De talán ez is kellett.

Megtanultam valamit: nem az író írja a regényt – a regény írja önmagát! Akkor készül, amikor készülni akar. Így sok minden nem került bele, amit korábban gondoltam, s menet közben alakult úgy, ahogy előre nem is terveztem, de nem bántam meg. Most is úgy érzem, olyan irányba megy, amerre ő akar – s mert talán így akarják maguk a Halhatatlan Istenek.

Ducunt volentem fata… - ahogy Seneca mondotta volt.

S bár a történet lassan véget ér, el kell engednem szereplőim kezét, de nem búcsúzom. Még oly sok a történet, s oly sokan lépnek fel a honlapra!

Mindkettőért érdemes.

Köszönöm, hogy velem voltatatok, vagytok és maradtok!

Folytassuk tovább – együtt!

Robin Hood (2010) - avagy Ridley Scott és a történelem

(Gyorsan, mielőtt valaki megkérdezné: csak azért nem írok bemutatása után rögtön egy filmről, ami megérint, mivel nagyon ritkán jutok el moziba, így meg kell várnom, amíg kijön DVD-n. :))

Az ismert legenda ötszázezredik feldolgozása, néha olyan már, mint a gumicsont. Csak rágni lehet, rágni…

Ha jól számolom, ez a mester harmadik történelmi munkája, s valljuk be – istenem, mostanában valahogy csak ilyen filmek jutnak el hozzám! – mind közül a legszarabb. Pedig az elején még reménykedtem…

Kezdetben volt a Gladiátor… Az még tetszett, annak ellenére, hogy nem jó történelemmel foglalkozó embernek történelmi filmet nézni. Mert azonnal felbődül a moziban: ez nem úgy volt, ez mekkora marhaság. Szóval – a történelmi tények önkényes megcsavarása ellenére – ez még jó volt. Volt történet, volt látvány, lehetett izgulni. Hogy megérdemelte-e az Oscart – ezt mindenki döntse el maga (Szerintem annyira azért nem, de csitt!).

Aztán jött a Mennyei királyság. Itt még mindig volt izgalom és látvány, noha a hiányos, vagy talán szánt szándékkal kifacsart történelmi ismeretek már nagyon szúrták a szemet ( két dolog: Ibellini Balian soha nem volt kovács Franciaországban, egész életét a Szentföldön, Balduin király mellett töltötte el, Chatillon Rajnald pedig Antiochia hercege volt – igaz később száműzték – nem pedig a templomosok nagymestere – és a többi hülyeséget is hagyjuk inkább). Ennek ellenére képes voltam megnézni nem csak egyszer.

És ím, az ősi legenda, amiről azt gondolná az ember, nem lehet elrontani (kivéve a Kevin Costner féle verziót –de azon legalább lehetett röhögni). Pedig igen! Mert először is: se látvány, se izgalom (talán nem ért rá a CGI-csapat?).

Noha oly bíztatóan kezdődött: pl. Oroszlánszívű Richárd meghal az elején! Egy Robin Hood történet esetében ez a legnagyobb szentségtörés, hisz derék hősünk ált. abban az időben küzd a gonosz János herceg ellen, míg Richárd a Szentföldön harcol, illetve raboskodik később mindenfelé. Ám a történetek végén mindig hazatér, igazságot szolgáltat hőseinknek, aki boldogan… Itt viszont pofon vágva a legenda, Richárd úgy hal meg, ahogy a nagy könyvben írva vagyon – dörzsöltem a tenyerem: ebből tök jó film lesz!

Aztán jön Godfrey meg a francia Fülöp Ágost. Aki mit tesz isten: marhára vágyik Anglia elfoglalására. (Hogy honnan, mely forrásból az ötlet – rejtély!) Innentől követhetetlen bénázások, több szálon futó cselekmény, amik valahogy nem is kapcsolódnak egymáshoz, és nem értjük, mi a fenének kellenek a franciáknak a béna János még bénább alattvalói. Hogy aztán egy kb. 20 főt felvonultató csatajelenetben (a la normandiai partraszállás vérszegény kiadása) visszaküldjék a csiga (bocs kagyló!) zabálókat a tengerbe. Ennyi, vége.

A „segítem a szegényeket, elveszek a gazdagoktól” mindössze egyszer fordul elő, a jóságos földesúr (hol volt ilyen a 12. században, istenem?!), együtt dolgozik hű jobbágyaival, a végén meg kommunát alapítanak az erdőben. (Induló eretnekmozgalom?)

Ha pedig a Robin Hood történetek alapvonását, a bravúros íjászatot keressük – hát azt hiába keressük. Mint ahogy azt is: mi a fenét akart ezzel az egésszel a mester?

No és a szereplők! Miért volt annyira muszáj Russel Crowe? Legalább oly rossz a szerepben, mint Kevin Costner. Csak mert jó Maximus volt és hozott pár Oscart? Egy majd ötvenes fazonnak soha nem hiszem el a harmincas éveinek elején járó Robint, bármennyire is ki legyen gyúrva! És Mariann/Marion Cate Blanchett? Inkább korosodó apácának néz ki a szerepben, mint harcos amazonnak (de nyilazni azért tud!). Mark Strong hozza a szokásos gonoszt, csak épp se súlya, se feladata nincs – a végén meg nagy kínnal csak megölik. Akár a filmet. (Talán a matuzsálem Max von Sydow ér valamit, de az a gyalázatos kardlengetés a végén…)

Szóval: Ridley Scottot azonnal odaparancsolni az Alien prequereljéhez, és soha többé nem engedni történelmi filmet rendezni! Mert a végén még Hófehérke és a hét törpe lesz a százéves háborúból!

Rzeczpospolita Polska

Rendhagyó gondolatok Lengyelországról.

Ez a poszt kicsit más lesz, mint az eddigiek. Ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy két hetet töltsek Lengyelországban egy – minden évben megszervezésre kerülő - európai ifjúsági tábor kísérőtanár résztvevőjeként. Egy bentlakásos iskolában laktunk Bychawában, Lublintól nem messze, Lengyelország szívében. A résztvevők között voltak oroszok, magyarok, németek, ukránok, s persze lengyelek. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy kicsit belepillanthassunk a lengyel hétköznapokba, olyan dolgokat is észrevegyünk, ami mondjuk egy szervezett út keretében, az ötcsillagos (oké, átlag magyar számára háromcsillagos!) hotel kényelmében egyszerűen lehetetlen.

Jó-jó, a fontosabb látnivalókat azért megmutatták, de akkor is…

Természetesen mondhatja mindenki, hogy két hét alatt nem lehet egy országot és a lakóit megismerni, erre csak annyit válaszolok: ez a beszámoló is meglehetősen szubjektív és felszínes lesz.

Lengyel-magyar két jó barát… A mondást ott is mindenki jól ismeri, de valahogy nekem az volt a benyomásom, hogy ők ezt kicsit komolyabban gondolják. A barátság tényleg mélyen értelmezett fogalom. Szóval szeretik a magyarokat. Szeretik történelmünk közös vonásait, büszkék a magyar szabadságküzdelmekben harcolt lengyelekre, s a lengyel szabadságküzdelmekben harcolt magyarokra. Ha magyar kerül a közelükbe, nem úgy néznek rá, mint idegenre. Inkább, mint testvérre. Aki éppen csak egy kicsit másképp beszél, mint ők. De ez a másképp is érdekes, tanulni való… Micsoda csodálatos nyelv! Akár a zene!... Hogy mondják magyarul: köszönöm?

Szóval megvan a barátság, van miről beszélgetni a vodka és a málnás sör mellett – mivel a lengyelek csak ritkán isznak bort. Nem is nagyon terem meg, ami meg a boltokban kapható importáru, tehát drága. Így marad a vodka, meg a sör.

És, ha összejön a vendégsereg, húsz percenként ivászat a „mindenki éljen vagy ezer évig” dallamára. Messzire jutottak az egykori, „Lengyelország a népek Krisztusa” gondolattól…

És itt csapjunk is mindjárt a lecsóba.

A lengyelek nem sírva vigadnak, mint kicsiny hazánkban. A dalaik vidámak és pattogósak. Hogy lehet? – kérdezné az egyszerű, de talán kicsit műveltebb, a történelemben is tájékozott magyar. Hisz a lengyeleket legalább annyira megtiporta a sors, mint minket. Állandóan felosztották őket, állandóan idegen hadak akarták kiirtani a lengyel kultúrát, nyelvet, mentalitást, embereket. Akkor meg hogy lehet?

Úgy, hogy a lengyeleknél nem félig üres a pohár, hanem félig teli.

A lengyelek nem a múltban élnek. Nem sopánkodnak nemzeti tragédiáik felett ruháikat megszaggatva, nem néznek sanda irigységgel és bosszúvággyal a szomszédokra, nem kiáltják világgá: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.”… Nem hiszik, hogy ők a világ legfrankóbb nemzete, s nem sértődnek meg durcásan, ha ezt rajtuk kívül senki más nem akarja észrevenni. S ha valami nem úgy megy, ahogy azt elképzelik, nem keresnek mögötte rögtön aljas idegen (külföldi) érdekeket.

Pedig a lengyel múlt tényleg legalább oly elkeserítő, mint a mienk. De erőt merítenek belőle. Mindig szem előtt tartják, hogy tovább tudjanak lépni. Úgy gondolják, ennyi felelősséggel tartoznak a múltnak.

Amelynek négy sarkalatos pontja van – legalábbis, ami nekem feltűnt:

1. Az 1410-es grünwaldi győzelem a német lovagrend felett (idén van 600. évfordulója! Minden lengyel város ennek lázában él.)
2. Az ország 1795-ös végleges felosztása, a lengyel önállóság 123 évre való totális elvesztése (nem ám úgy, ahogy mi valamennyire megőriztük állami önállóságunkat a Habsburg Birodalmon belül.)
3. A II. világháborús német-szovjet megszállás, a koncentrációs táborok és a népirtás.
4. Az 1944-nyarán 63 napig tartó, németellenes varsói felkelés és annak brutális leverése.

Ha megnézzük – legalábbis a néplélek számára – mindezekből egyetlen egy pozitív, a többi negatív, sőt: egyenesen tragikus.

Ennek ellenére a lengyelek optimisták és hisznek a jövőben. Megépítik a varsói terror házát a ’44-es felkelés emlékére (baromi látványos – s legalább olyan nyomasztó, mint a mienk.), elviszik a turistákat valamelyik koncentrációs táborba, s mégis, a túra végén a konklúzió: mindezek ellenére élünk, s felemelt fejjel tudunk járni. Túléltük, s egy sokkal jobb világot építünk a romokon.

Majdanekben jártam. Nem lehet kihagyni a táborokat. A barakkok, a dupla szögesdrót, az emberi hamuból hordott hatalmas halom, a mérgesgáztól kékre színeződött falak a gázkamrában, a halomba hordott emberi haj, a krematóriumok. Mellettük a rengeteg fekete kereszt: a népek gyermekei, akik itt haltak meg (magyarok, kirgizek, zsidók, kínaiak, spanyolok, franciák, oroszok…) A hideg futkározott az ember hátán. És a gondolat: hogyan születhet meg bárki agyában ilyen iszonyatos szörnyűség. Hogy embereket, csak azért, mert más a nációjuk, a vallásuk, ne adj isten, a bőrük színe, vagy elgázosítani kell, vagy halálra éheztetni-dolgoztatni, vagy egyszerűen belelőni egy árokba.

Ennek ellenére a történet nem a táborokról szólt. Egyáltalán nem. És nem arról, hogy alapot adjon az egész szörnyűséget (a holokausztot, a népirtásokat) tagadó elmebetegeknek, vagy az ebből még háromszáz bőrt lenyúzni akaró, az egész szörnyűség súlyát ezzel lejárató zsidó és más elmebetegeknek.

A táborok a tanúságtételről szólnak. Hogy soha, sehol ne történjék meg ilyen. Hogy ne a számokon kelljen vitatkozni. Mert ha csak egyetlen ember halt is meg itt a fentiek miatt, az is emberiségellenes bűn, isten és ember előtt elfogadhatatlan.

A táborok, s minden egyéb történet a középútról szól. Ahol a lengyelek többsége halad, szeretne haladni. És próbál nem bedőlni a mindenféle, náluk is szép számmal létező, szélsőségnek. Hisznek az összetartozásban, a közös sírás és imádság erejében. És megsiratták, meggyászolták a légi szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczyńskit (ott vannak még a tacepaók az elnöki palota előtt!) – aztán megválasztották a mérsékelt Komorowskit. Aki reformokat (s ezekért akár megszorításokat is!) akar és szorosabb kötődést Európához – szemben az elsiratott, nacionalista-fundamentalista elnökkel.

A lengyelek nyugodtak, a lengyelek nem sietnek. Talán alapja mindennek a földműves mentalitás: a mezőgazdasági munkának megvan a tempója, s benne mindennek az ideje. Sietni tök fölösleges.

De, mondják mások, mi is mezőgazdasági ország voltunk/vagyunk, a magyar is földműves nép! Igen ám, de ott nem verték szét az egyéni gazdálkodást és hoztak létre mindenkit a munkától elidegenítő szövetkezeteket. Aminek következtében az átlag magyar csupán dumál a mezőgazdaság fontosságáról, de mélyen lenézi a paraszti munkát. Az általam látott területen – még a kertvárosokban is! – a lakóház mellett mindenhol ott volt a konyhakert, s senkinek sem szúrt szemet az árok mellett sokfelé legelésző fekete-fehér tarka tehénke.

És a tehénkék mellett az oktatás. A jövő záloga. Három iskolában is jártam, különböző helyeken. Volt, amit frissen újítottak fel, volt, ami lepusztultabb képet mutatott. Ám: a falak sehol nem voltak szétrúgva, a padok telefirkálva, minden teremben volt számítógép és projektor, s a bychawai gimi (mily kedves az én szívemnek!) töri termében komplett kiállítás az I. világháborús lengyel részvételről (dokumentumok, fényképek, sisakok, lőszerek), s a tárolók nincsenek megrongálva. Mindenhol dicsőségfalak, s még a közepes átlagokra is büszkék.

Hogy lehet ez? Hisz ott sem jobban a gyerekek – láttam! – mint nálunk. Akkor meg? Talán mert megértették – nem csak dumálnak róla, mint nálunk vagy húsz éve! – hogy az oktatás valóban a jövő záloga, hogy csakis kiművelt emberfőkkel lehet jövőt építeni. Tizenöt fős osztályokkal, jól felszerelt szaktantermekkel, versenyképes tanári fizetésekkel (600-800EUR+ pótlékok!!!!). Nem pedig minden lepusztításával, szélsőjobboldali vagy anarchista zombik gyártásával, akiknek csakis a választási populista dumát kell megértenie.

Persze fel lehetne (kell is!) tenni a kérdést: ez után a lengyel tömjénezés után ott nincsenek árnyoldalak? Dehogynem. Varsóban annyi koldust és alkoholistát láttam, mint égen a csillag, elég magas a munkanélküliség, sok ember – a fentiek ellenére is – kiábrándult és magas az öngyilkosságok száma. Mégis – mindezek ellenére! -, nekem úgy tűnt, nagyobb az optimizmus. Hisznek – és akarnak is tenni egy jobb Lengyelországért.

Talán legyen az a tanulság.

Optimizmus. Ami nekünk is annyira kell, mint egy falat kenyér. Nem a – sajnos – továbbra is tartó szimbolista, puffogó nacionalista politizálás cselekvés helyett. Mert e nélkül az optimizmus, e nélkül a határozottság, tettvágy és tevés nélkül nemhogy a lengyelek nyomába nem érünk – hanem sehova

A múlt megismerése – A (magyar és egyetemes) megközelítés nehézségei

Egy kis töris poszt ismételten. :)

A régmúlt megismerése egy alapvető pszicho-fiziológiai akadályba ütközik: az emlékezetünk korlátozottságába. Hogy megértsük, miről is van szó, próbáljuk meg percről-percre felidézni mondjuk az elmúlt hét eseményeit! S máris eltévedtünk. Vannak dolgok, amik élesen rögződtek, szinte szó szerint fel tudjuk mondani, vannak, amiket képtelenek vagyunk előhívni. (Most ne foglalkozzunk azzal, hogy agyunk állítólag – mindezek ellenére – mindent pontosan rögzít és eltárol!) Tudták ezt már a régi korok emberei is, ezért megpróbálták emlékeiket, az eseményeket rögzíteni valamilyen formában.

Múltunk eseményeit csakis ezekből forrásokból ismerhetjük meg. A forrás – főleg az írott forrás – viszont majd minden esetben szubjektív: készítőjének személyiségén szűrődik át, ő dönti el, mit tart fontosnak, mit nem. Hogy egy népszerű példán szemléltessük: 940 körül egy kalandozó magyar csapat felperzsel egy német falut, rengeteg zsákmányt (értsd: értékeket, állatokat, terményt, nőket!!!) szerez. A magyar emberek olvasatában: csodás, vitéz fegyvertény, amivel azokat az anarchiába süllyedt németeket legyőztük. A németek szemében viszont a magyarok vérszomjas vademberek, akik mindent elrabolnak, mindenkit megölnek, minden nőt megerőszakolnak. Vagy a tankönyvek dagadó kebellel ismételgetik, hogy a török korban a derék végvári vitézek mily gyakran törtek be hódoltsági területre, s Balassi Bálint is könnyes szemmel emlékszik vissza verseiben a csodálatos vásárütésekre. A tankönyvek szerzői, vagy maga Balassi is elhallgatja azt az egyszerű tényt, hogy a hódoltsági területeken a törökök számaránya nem érte el az 1%-ot sem, s a vásárokban kirabolt, vagy a hódoltságban feldúlt területek lakói bizony mind magyarok voltak. Azaz a derék végváriak nem (csak) a törököket irtották, hanem saját véreiket. (Akiket nem is tekintettek magyarnak, hisz nem Magyarországon, hanem a hódoltságban éltek!). Akkor most kinek higgyünk, kinek van igaza? Mindkettőnek. Csak a nézőpont más.

A megközelítést ugyanis nehezíti (a ma embere számára szinte felfoghatatlan), hogy olyan természetesen magától értetődő dolog, hogy nemzettudat, egészen a 16-17. századig teljeséggel ismeretlen volt, s mai formáját is csak a 19. században érte el. Azaz a múlt embere nem úgy gondolt magára, mint angol, magyar, német, kínai, japán polgárra, hazafira, hanem mint a falu, város, közösség (keresztény, iszlám, buddhista, törzs, nemzetség stb.) tagjára. Az, hogy történetesen egyforma nyelvet beszéltek, azon senki sem gondolkodott el.

Hogy ismét egy egyszerű példával szemléltessünk: a Római Birodalom kiváltságolt, vezető ereje volt a római polgárok rendje. Ők voltak a tisztségviselők, szolgáltak a légiókban (nem a kisegítő alakulatokban, az auxiliákban!), szegényebb tagjaikat az állam etette, itatta, tartotta el. Ezt mi hajlamosak vagyunk egyfajta nemzeti közösségnek felfogni (hisz mindig azt mondjuk: a rómaiak – így, nacionálét jelentő kisbetűvel), pedig ez koránt sem jelentette ezt. Elsősorban jog volt – megszerezhető kiváltság, mely bőrszínre, származásra, nyelve, vallásra való tekintet nélkül azonos kiváltságokkal ruházta fel viselőjét. Igazából csakis ő számított embernek, a többi barbár, alsóbbrendű lény volt, aki szóra sem érdemes, csak arra jó, hogy befizesse az adót, vagy töltelékerőként szolgáljon a segédcsapatokban. De földje a római államé (amiből a polgárok kaphatnak csak bérleményeket), szabadsága is csak látszólagos, hiszen nem jogképes. És a rabszolgák mai ésszel felfoghatatlan kiszolgáltatottságáról ne is beszéljünk.

Nehezítő tényező még, hogy a régi korok szerzőit befolyásolta az ismeretlentől való félelem és saját kultúrájuk, államszervezetük felsőbbrendűnek gondolása. Így például a római történetírók mindig is lekicsinylően beszéltek a barbárokról, hihetetlennél hihetetlenebb történeteket találta ki róluk, vagy tényként kezelték a szóbeszédeket. Hisz szemükben az ő világuk volt a tökéletes, ami azon kívül állt, rossz, megvetendő, alacsonyabb rendű (igaz ez az arab, kínai, japán történetírókra is!) Ha voltak is olyan tények, melyek a prekoncepciót aláásták volna, azt szemérmesen elhallgatták, vagy igyekeztek kicsinyíteni. Így volt ez a történelem minden korai civilizációjánál, a görögtől a kínaiig. (De igaz ez a modern, 19-20. századi civilizációkra is, pl. az angolok viszonyára a gyarmati lakossághoz!)

És még valami: egészen a modern időkig a kultúra hordozója a város volt. Ami a városban történt, a város számára volt fontos, az került megörökítésre – ebből adódik, hogy a vidéki emberek életéről az ókortól a modern időkig szinte semmit sem tudunk.

A legfontosabb befolyásolók egyike a politika hatalma. A történetírást, a „hivatalos” történelemszemléletet igen gyakran befolyásolta (s ne legyenek illúzióink – befolyásolja még ma is) a politika. Természetesen itt nem arról van szó, hogy X.Y. szerzetes a középkor hajnalán a kolostorban leírta, hogy adott év adott hónapjának adott napján épp jégeső esett, vagy mit ad isten megint megjelentek a magyar, viking, szaracén stb. martalócok, akik ugyanazon unalomig ismert forgatókönyv szerint rabolták ki a rendházat. Itt igazából a történelmi kutatások egyik fő forrásáról, a nagyobb terjedelmű, megrendelésre készült krónikákról és legendákról van szó.

Példánál maradva: Szent István életének egyik legismertebb forrása Hartvik püspök a királyról írt legendája. Gyakorlatilag ebben jelenik meg az a kép, amely toposzként a mai napig a magyarok legtöbbjében Szent Istvánhoz kötődik: ájtatos, szerény, alamizsnálkodó, felajánlja a koronát Szűz Máriának stb. Kérdés: vajon mi célból írta a jámbor püspök a legendát? Szent elhivatottságból? Úgy érezte, a kor alig ismeri már az egykori uralkodót? Az ismeretterjesztés vezette? Aligha. Hisz az akkori magyarok legtöbbje a földet művelte, állatokat legeltetett, dolgozott a királyi, kolostori, egyházi stb. adminisztrációban vagy katonáskodott – írni-olvasni 99%-uk nem tudott. Mit érdekelte őket, a száz évvel korábbi múlt (Számukra csupán mese volt, mint a regösök éneke). Csak annak örültek, ha nem volt épp trónviszály (ami az Árpád kor egészét végigkísérte!), vagy nem törtek be ellenséges hadak az országba (ami megint sűrűn előfordult), vagy a hadjáratokból visszatérő magyarok nem fosztogattak csak úgy passzióból saját területükön (ha épp pártütő nemzetségek földjén tartózkodtak, vagy nem szereztek elég hadizsákmányt).

A püspök maga mondja meg büszkén: Könyves Kálmán király megbízásából. A középkori uralkodókat pedig ritkán vezette az a cél, hogy áldozzanak a múlt minél pontosabb bemutatására (őszintén: nem is nagyon érdekelte őket – könyvek, nehogy könyvtárak nem voltak, s ők – a nagy többséghez hasonlóan - szintén nem tudtak írni-olvasni - bár Kálmán üdítő kivétel volt! ), inkább saját hatalmukat kívánták erősíteni. Szent István és Kálmán uralkodása között majd száz év telt el, irdatlan idő, mely alatt az európai politika komoly fordulatokat vett. István még jóban volt mind a pápával, mind a német-római császárral, Kálmán korában ezerrel dúlt az invesztitúra harcnak nevezett küzdelem, melyben a király is saját pecsenyéjét szerette volna sütögetni. Ráadásul állandóan pártot ütő öccse német segítséggel lázongott ellene (még a hűbért is vállalta volna), a pápa meg a papi pályáról letért uralkodót szerette volna hűbéri függésbe vonni. Így Hartvik feladata egy olyan uralkodói portré felvázolása volt, aki pápától és császártól is független (a korona felajánlása Máriának!), ugyanakkor kellően vallásos és elkötelezett a keresztény erények mellett. Azaz a világnak mutatja, milyen frankó ez a Magyarország, királya milyen hatalmas és vallásos – és mennyire a maga (országa) ura. Épp ezért nincs is itt semmi keresnivalója sem a pápának, sem a császárnak. Hogy sok köze így a valódi Istvánhoz nem lett, az mellékesnek számított. Amúgy is a nagyhatalmaknak szólt, s István korából (legalábbis eddigi tudomásunk szerint) történeti munka nem maradt fent. (Az akkor élt alig tucatnyi írástudót teljesen lekötötték a királyi adminisztráció kérdései, Istvánnak meg hatalmát senki külföldi uralkodóval szemben nem kellett nagyon látványosan és hosszasan megvédeni – a belső lázongók belügy voltak, ők nem számítottak – így talán nem is állt érdekében krónika készíttetése.) Ezért állíthatjuk, hogy többi krónikánkat is motiválták aktuálpolitikai mondanivalók, Anonymustól Thuróczy Jánosig, noha nagyon értékes tényeket, adatokat megőriztek az utókor számára.

Vagy – szinte iskolapéldaként, hogy ne csak hazai művekre utaljunk - vegyük az ókor két utolsó történetíróját: Ammianus Marcellinust és Caesareai Prokópioszt. Marcellinus katonatiszt volt a pogányságra visszatérő Iulianus császár seregében, bálványozta az uralkodót és nem tetszett neki a halála utáni keresztény térnyerés. Nagy történeti művében – bár igen burkoltan, hisz a keresztény császárok némelyike vallásilag igen türeltelen volt (értsd: könnyen nyakazott „másként gondolkodót”) – a pogányság hanyatlásában a római nagyság elvesztését akarta bemutatni, melynek egyik oka a kereszténység térnyerése. Prokópiosz egyszerűbb tészta: több könyven megírta Iustinianus császár háborúit és építkezéseit, néha bizony a komoly talpnyalásokig leereszkedve, ugyanakkor Titkos történet című munkájában bulvármédiás stílusban és színvonalon mocskolja ugyanazt a személyt. (Ja kérem: az elsőért fizettek, a második élvezetből volt!).

És elérkeztünk korunk forrásaihoz: a sajtó és egyéb médiumokhoz (nem csak a hazaira, hanem a nemzetközire utalok). Nem elcsépelt gondolat: objektív újságírás nincs. Minden termék a saját szemléletét közvetíti saját közönségének, s nem csak – azaz:nem főleg csak! – a tájékoztatás a célja, hanem, hogy eladja saját magát, azaz pénzt csináljon. Illetve a saját (helyes, vagy helyesnek vélt!) ideológiai- világnézeti-politikai véleményéhez „hajlítsa” a közönséget (Lehetőleg minél többeket!).

Mindebből látszik, hogy a kutatónak, hogy megismerje a múlt egy szeletét, nagyon sok különböző szemléletű és célból írt forráson kell átrágnia magát, a sok csúsztatásból, torzításból kihámozni a lényeget, s még így sem biztos, hogy közel juthat az „abszolút és teljes igazsághoz” – rengeteg minden maradhat az ismeretlenség homályában. Így valójában csak a múlt eseményeinek egy lehetséges interpretációjára vállalkozhat.

És még így is csak azt mondhatja: „az igazság odaát van.”

A legjobb képregény... csaj: Vadóc (Rogue)

Talán az olvasó most meglepődik. Hogyhogy nem Loise Lane? Vagy Mary Jane Watson? Vagy Wonder Woman? Vagy a többi ismert képregényhősnő…

Eszembe sem jutottak. A legjobb csaj ebben az estben egyáltalán nem a kinézetet jelenti, hisz a képregények íratlan szabályai szerint a főbb női karakterek mind buján nőiesek és elképesztően szépek – még a negatív hősnők többsége is (ahogy a férfi karakterek is szinte eltúlzottan férfiasak!) Inkább olyan figurára gondoltam, aki eléggé markáns, önállóan is megállja a helyét (nem a férfi hős függeléke), s személyisége érthető, érezhető, szerethető. Szóval – szuperhőssége/képregényhőssége ellenére is –hús-vér figura. És persze egyedül is elvisz a hátán egy komplett történetet!

Erősen vacilláltam. Nagyon nehéz volt döntenem, ketten is szóba jöttek Vadóc mellett: Silver Sable és a Macskanő (Catwoman). Aztán mégis a Marvel csíkos hajú amazonját választottam a három közül.

Egyrészt azért, mert Silver Sable (zipzár le! – jobboldalt) látványos akciói, provokatív megjelenése és éles elméje ellenére egysíkú figura: jól elveri a gonoszokat, irányítja a Vad Bandát, aztán bezsebeli a dicsőséget és késsz. No személyes konfliktus, no magánélet, no para…

Másrészt, mert Selina Kyle a Macskanő (zipzár le! – baloldalt), olyan mint egy macska. Ezért. Nem nagyon szeretem a macskákat (tessék, előítéletek olyan embertől, ki ellene van az előítéleteknek!). Meg állandóan a törvényesség, törvénytelenség határán táncol. Meg mi a fenéért nem jön végre össze Batmannel? Meg mi a fenéért csináltak pont róla filmet Hale Berryvel a főszerepben? (Aminek egyedüli értékei a Pitof-féle látványvilág volt és Hale Berry a szakadt bőrszerkóban. Amúgy egy büntetés!).

Így végül is eljutottam Vadóchoz. Aki az előzőekben megfogalmazottaknak megfelelően kellően karakteres figura és kellően eltalált ahhoz, hogy a képzeletbeli dobogó első fokára állhasson.

A legjobb csaj kategória győztese a X-men széria egyik központi figurája, 1981-ben lépett először színre, mint Chris Claremont író és Michael Golden alkotása. A komplett életrajzzal és háttértörténettel nem bajlódnék (angolul és magyarul is olvasható róla összefoglaló), elég annyit tudni, hogy a többi X-menhez hasonlóan ő is mutáns: képes rövid időre magába szívni mások képességeit, érzéseit, emlékeit. Ez nem tart sokáig (ált. hat-tíz percig), addig a „megrabolt” személy elveszti emlékezetét. Ebben azonban – ismerve a képregény-univerzumok sajátosságait – semmi meglepő nincs. Akkor meg?

Vadóc ugyanis (Rozsomák-Wolverine mellett!) az egyik legtitokzatosabb figurája a Marvel-világnak: gyakorlatilag napjainkig nem tudni, mi is az igazi neve! Néha ugyan megemlítik, hogy Anna, az egyik saját füzete szerint Anna Marie, a filmben pedig Marie. Családneve, korai története éppen így a homályba vész.

Másodszor: a képregényhősök többségével ellentétben életkora is változik: szép lassan öregszik (pl. Batman 1939 óta folyamatosan kb. 35 éves, míg Pókember 1962 óta 25-28). A 80-as 90-es években lázadó tinédzser, napjainkban húszas éveinek végén, harmincas éveinek elején járó, felnőtt nő.

Harmadszor: sok szuperhőssel szemben Vadóc nem áldásnak, hanem átoknak éli meg különleges képességét. Az érintés ugyanis teljes testén hat, így védőfelszerelés nélkül (kesztyű, ruha) nem kerülhet fizikai kontaktusba senkivel. Röviden: normális emberi kapcsolat, barátság, szerelem, gyerek elképzelhetetlen számára. Ráadásul a "lopott" emlékek összekeverednek sajátjaival, egy idő után már eldönthetetlen: hol végződik a másik, és hol kezdődik ő. Hogy ki is, mi is ő már valójában? Hogy létezett/létezik-e egyáltalán? Az egysíkú hősökkel szemben ez adja a karakter igazi lényegét.

Vadóc kalandjai nem az akcióorgiákról szólnak (bár ős is képzett harcművész, és vág az esze, mint a beretva), hanem a szeretetvágyról, a magányosság kínjairól, önmaga leküzdéséről és az önfeláldozásról. Arról, hogy mit érezhet az ember, ha lehetetlenség igazán közel kerülni azokhoz, akik fontosak a számára. Ezért a róla szóló, vele kapcsolatos történetekben Vadóc legtöbbször magányos, s egyedül szerepel. Ha ő van a központban, a magyarázószövegek belső monológjait, az eseményekre adott reflexióit tükrözik: a végtelen egyedüllétet, és a küzdelmet ez ellen. S azt a tudatosan alkalmazott következetességet, hogy különleges képességét mégis csak az emberek, az őt meg nem értő, tőle rettegők érdekében használja.

Számára nincs feloldozás, s minden vágya, hogy megszabaduljon attól, amit átoknak érez, ami csak néha, időlegesen sikerülhet – inkább érthetetlen, oktalan büntetésként, mint megváltásként (életének egyik legboldogabb időszaka, amikor képességét elvesztve rövid ideig együtt lehet szerelmével, a szintén mutáns Gambittel – de aztán minden visszatér a régi kerékvágásba.)

Az egyén ilyetén konfliktusaiban rejlő ábrázolási lehetőségeket a képregény-szerzők is felismerték, s 2004-től Vadóc már saját füzetben is szerepel. S ezek a konfliktusok jelennek meg igen árnyaltan az X-men filmtrilógiában is, ahol a figurát Anna Paquin alakítja sikeresen. (Hogy – Rozsomák-Hugh Jackmann mellett - mennyire eltalált választás volt, álljon itt alább két kép.)

Így gyakorlatilag minden adott, hogy egy újabb karakteres, hosszú időre meghatározó képregényhős lépjen elő a comic-univerzumból. És talán egy önálló film is…

Mindenesetre a legjobb képregénycsaj kategóriában nálam övé az első hely.

A legjobb képregény...

Erről még nem írtam, most veszem észre. Pedig egyik szenvedélyem (volt, van lesz) a képregény. 10-11 éves koromban kezdődhetett, amikor nyári szünetben nagyszüleim szomszédjainak unokája (a szülők dolgoztak, unokák a nagyszülőknél) mutatott nekem egy – ma már tudom – finn nyelvű Superman füzetet. Két napig nézegettem, egy kukkot sem értve belőle, de megragadott a varázs, s attól kedve csak sóvárogtam. És irigykedtem a gyakran külföldre járó funkcionárius fiára (osztálytársam volt), akinek apuka hozott néha amerikai képregényeket. És igen: valamikor a ’80-asévek közepén átlapozhattam az eredeti (IV. epizód) Star Wars film képregény változatát is. Még ma is beleborzongok a gondolatra.

Nálunk, Magyarországon (nem csak átkosban!), nem volt (nincs) hagyománya a képregénynek – ahogy egyébként Nyugat-Európában sem. Ez szőröstül-bőröstül amerikai találmány (mint ahogy a mozi – az igazi mozi – is, bár ezért a franciák kinyírnának!), s ha jelentkezett is, más utakat járt be. A franciáknál Asterix, a belgáknál Tin Tin, nálunk Zórád Ernő, Fazekas Attila, Korcsmáros Pál képviselték az igényességet és a színvonalat. De ezek nem eredeti ötletek voltak, nem képregénynek „íródtak”, hanem irodalmi művek rajzolt adaptációi (ami nem csökkenti értéküket, hisz pl. Korcsmáros a legtökéletesebben és leghangulatosabban álmodta papírra Rejtő Jenő műveit – ami sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek). Persze a rendszerváltás után születtek erre kísérletek (Fazekas Attila próbálkozott évekig), de egyszerűen nem ment. Azért, mert a képregény életformához, kultúrához, hagyományhoz kapcsolódik. Azaz Amerikához.

A képregény az amerikai álom, az amerikai hit a jövőbe, az amerikai életforma terméke. És ebből adódóan szinte minden esetben sci-fi (még akkor is, ha nem annak tűnik pl. Frank Miller munkái: Sin City és társai), és alapvetően szuperhősös. Amióta 1939-ben Superman, majd utána rögtön Batman is meglengette köpönyegét.

A képregény sehol másutt nem olyan természetes, mint ott, mint ahogy sehol másutt nem olyan természetes, hogy léteznek/létezhetnek szuperhősök. És ezért nem nevetségesek, s nem nevetségesek a róluk szóló filmek sem, amik – ha jól belegondolunk – a való világ legnagyobb blődlijei. De mindez eszébe sem jut senkinek a füzet lapozása közben, vagy a mozi meleg sötétségében. Mint ahogy az sem, hogy képregények nélkül nem született volna meg a Star Wars, nem született volna meg a Terminator, Alien, vagy akár maga az Avatar (ami egy az egyben képregény-film – még, ha nem is képregény nyomán készült!). És ahogy készülnek filmek képregényekből, úgy jelennek meg a blockbuster filmek a bemutató idején képregényes formában is.

1990-ben merülhettem el ebbe az álomvilágba, s gyakorlatilag az ezredfordulóig gyűjtöttem a nálunk megjelenő füzeteket, vásároltam külföldön. Ha nem is teljes mélységében, de azért keresztül-kasul bebarangoltam képregény-univerzumot, lettek napi társaim a különféle –manok és –womanok, magától értetődő természetességgel használtam olyan szavakat, mint titánium-adamantium, vagy kriptonit, s tudtam, miféle erőnövelő szertől lesz kigyúrt állat Pókember félelmetes elllenfele, a Vészmanó (Hobgoblin)

Nemrég, egy doboz mélyéről, újra előkerültek , s a nosztalgia, a „finom remegések” valahogy megszülték az ötletet, hogy írjak róluk. Nem a szokásos módon, hanem kicsit szubjektíven: ami nekem tetszett, ami nekem volt fontos.

Így induljon útjára egy sorozat: a szerintem legjobb képregény… csajokról, pasikról, szuperhősökről, fő gonoszokról, történetekről.

Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle!