Fegyverek, csajok és Marlboro Light

Shani Boianjiu: Bátraké a Mennyország. Libri, 2012.

Az én korosztályomnak még vannak katonaélményei. Közülünk sokan (ha éppen nem volt vallási, testi vagy egyéb oka) húztak le egy-másfél évet az ország különböző pontjain lévő (többségében mára már bezárt és lerohadt) laktanyákban. A nagymennyiségű anekdota-muníció mellett közös élményünk volt az értelmetlenséggel, az unalommal, a néhol ember alatti körülményekkel való napi küzdelem. Nem véletlenül van az, hogy sokunknak – köztük nekem is – elpocsékolt időnek tűnik az egész.

Igaz – kiképzőim szerint legalábbis – a miénk volt akkoriban a leghatékonyabb hadsereg: 9 töltényből megtanította pontosan lőni a katonát. Többet nem is nagyon kapott az emberfia, a szolgálati idő alatt legtöbbször csak üresen lógott a vállán a kopott Kalasnyikov. Már, ha lógott.

Kevésbé hatékony hadseregeknél, mondjuk az Izraelinél, nem ilyen célorientáltak. Ott lőnek rendesen a besoroltak, és persze eszük águkban sincs eltörölni a sorkatonaságot. Ami, az ottani érdekes (politikai, etnikai, társadalmi, vallási stb.) helyzetet tekintve, talán nem is igazán meglepő.

Izraelben, amint a polgár betölti 18. életévét, kötelező bevonulnia katonának (hacsak nem rokkant, vagy – bár ezt most igyekeznek eltörölni – nem az ultraorotdox kisebbség tagja, vagy nincs akkora hátszele, ami elröpíti a Vörös-tenger partjaitól Tel-Avivig). A fiúknak három év, a lányoknak kettő. És a lányoknak akár harcoló alakulat tagjaiként is. Ismerőseim, akik a Szentföldön jártak, mesélték, hogy nem mindennapi látvány volt a rengeteg fiatal csaj, akik földig lógó M16-ossal a nyakukban, zöld egyenruhában, hátukon brutális civil (!) hátizsákkal flangáltak a városok, falvak utcáin…

A katonaélményeit sok volt harcos írta meg. De még soha nem olvastam női katonától visszaemlékezést. Vagy regényt. Vagy novellafüzért. Mert ez a könyv igazából besorolhatatlan.

Shani Boianjiu 2012-ben Magyarországon

A Bátraké a Mennyország 26 éves írónője fegyveres kiképző volt az Izraeli Védelmi Erőknél (szépen, magyarosan Cáhál). Bár hangsúlyozza, nem önéletrajzot ír, mégis eltéveszthetetlenül ott a személyes élményanyag. Ami cseppet sem felemelő, sem nem anekdotázgató. Hanem kiábrándító, nyomasztó és elgondolkodtató.

Jáel, Lea és Áviság barátnők, egy poros kis galileai faluban, ahol még rendes vezetékes víz sincs, az egyetlen munkahelyen értelmetlen termelés folyik (alkatrészeket gyártanak olyan gépekhez, amikkel olyan gépeket gyártanak, amik repülőgépeket gyártanak), ahol banánültetvényeket akarnak meghonosítani (sikertelenül) a sivatagban, és a gyerekek konténerekbe járnak iskolába. (A falu létrehozásának oka Galilea „zsidósítása” volt valamikor, a döntéshozók csak azt felejtették el, hogy a telepeseknek egyszer gyerekeik is lesznek. Ezért nincs rendes iskola, amúgy tömegközlekedés, térerő és laktózmentes tej sem – de leginkább hiány az üres házakban mutatkozik, ahol a fiatalság esetleg bulit szervezhetne. Mert a felnőttek sem tudnak elmenni sehová – inkább otthon rúgnak be rendszeresen.)

Már a bevezetőből egyértelmű, hogy nem a tel-avivi csilli-villi világ lakosai, hanem a vidéki Izrael, a mezőgazdasági- és gyári munkások, pedagógusok leszármazottai lesznek a főszereplők. Akiknek az élete gépies és egyhangú, ahol a csonkacsalád a természetes, ahol napi szinten van a veszekedés, a munkalehetőség hiánya és az alkoholizmus.

A traumákkal terhelt lányok számára kitörési lehetőség lenne az érettségit követő katonai szolgálat, de ami várja őket, az nem a dicsért vagy gyűlölt, a média által felemelt vagy sárba döngölt haderő. Tinédzserek vezette, tinédzsereket irányító alakulataiban óriásivá nő az unalom és az értelmetlen abszurditás (Leának egy olyan utat kell őriznie, amin amúgy sem jár senki, Jáel egyetlen feladata, hogy lőni tanítson egy lőni képtelen katonát, Áviság meg napi nyolc órában figyeli monitoron az egyiptomi-izraeli határ drótkerítésének egyetlen kicsiny darabját). Az értelmetlen unalom ellen nem gyógyszer a folyamatos dohányzás, az élvezet nélküli szex, és a legnagyobb lázadás is csak annyi lehet, hogy az ember kimenőjén eldugja hátizsákjába a zubbonyát, majd a katonai rendésznek azt hazudja, hogy nem katona.

Olyan világ ez, ahol bármikor elvághatják a torkodat, ha behajolsz egy autóba, de ahol az izraeli katonának kell tanácsokat adnia a palesztin tüntetőnek, hogyan is tüntessenek, hogy bekerüljenek az újságokba. Ahol nem csak az arab gyerekek, de a tisztek is szétlopják a katonai bázisokat, majd csendesen félrenéznek, ha videó- vagy embercsempészt fognak, mert a bürokrácia sokáig tart és mi végre. Vagy, ahol az okoz nemzetközi incidenst, hogy a fásult katonalányok meztelenül napoznak az őrtoronyban, a kerítés túloldalán pedig távcsövön kukkolnak és boldogan maszturbálnak az egyiptomi őrök.

Jáel, Áviság és Lea – ahogy mellettük mindenki más – túl akarja élni, minél kevesebb konfliktussal. De a leszerelés után sem vár rájuk biztos jövő. Traumákkal tele élik életüket, egyetlen biztos pont marad számukra: hármójuk barátsága.

A fiatal írónő legnagyobb erénye azonban nem az, ahogy bemutat zaklatott női sorsokat, a kiszolgáltatottságot, hanem az, hogy a fentiek ellenére sem pesszimista. Könyve valójában nem regény, hanem lazán összefűzött novellasor, melyben kaleidoszkópszerűen villannak fel az egyes szereplők, akik hol eltávolodnak, hol közelebb kerülnek. És bár hanyagolja a politikát, a közel-keleti helyzetről sem nyilvánít véleményt, egy olyan világot ábrázol, ami teljesen kiszámíthatatlan, ahol valójában nem létezik sem jó, sem rossz, hanem csak az állandóan fenyegetett élet van és az e miatt felfokozott életvágy. Ami végül is segít túljutni a nehézségeken.

Nem véletlenül talán a regény egyik kulcsmondata a vége felé többször is visszatérő: Kérlek, ne ítélkezz.

És, hogy semmiképp ne menjen el a kedvünk az olvasástól, egy kép arról, az izraeli hadseregben – mindazok ellenére, ami a könyvben terítékre kerül – van szépség is: Elinor Joszef, aki izraeli ejtőernyősként azzal írta be magát a történelembe, hogy az elit fegyvernemnél ő volt az első arab származású és keresztény nő.

Jeles napjainkról szubjektíven: a holokauszt áldozatainak emléknapja

Bevallom, többször is nekifutottam ennek az írásnak. Felidéztem olvasmányélményeimet, komoly beszélgetéseket, előszedtem a szakirodalmat, melyet tisztességben és kutatásban megőszült tudósok, történészek, szociológusok, gazdaságkutatók írtak, aztán felvázoltam a nagy ívet a középkori zsidóság kirekesztéséről, a torz kelet-európai modernizációról, az I. világháború és a trianoni békediktátum okozta lelki törésről; a Horthy-korszak szociálpolitikájáról, a II. világháborút követő időszakról, hogy azután elérkezzek a mához.

Komoly, nagy munka volt. És igazából nem sok értelme.

Mert elég csak megnézni a manapság bármely internetes oldalhoz vagy Facebook-bejegyzéshez írott kommenteket, hogy megértsük: a holokauszt szörnyűségeit kiváltó okot le lehet írni mindössze egyetlen szóval is:

Gyűlölet

Ha pedig kicsit bővebben szeretnénk: gyűlölet, meg nem értés, irigység.

De talán mégis legjobb a gyűlölet. A rettenetes vészkorszak ennek az egyetlen érzésnek a terméke, mely hol erőteljesebben, hol bujkálva, de végigvonult az emberiség egész történetén. A majd kétezer éve meglévő antiszemitizmus csak elmélyítette, de igazából nem kellenek hozzá zsidók sem, a gyűlölet, az utálat mindig megtalálja a maga célpontját. Elég, ha az a másik, aki nekem nem teszik – valamiben, valahogy más.

A holokauszt nem attól rettenetes, hogy voltak a nácik, meg a zsidótörvények, meg a kisiklott, félreértelmezett liberális gondolkodás és annak nem várt következményei – hanem attól, hogy bemutatta: milyen mélyre süllyedhet az ember. És nem egy ember, kettő, vagy száz: hanem milliók. A holokauszt az iparszerű gyűlöletterrorról szól, melyben mind az elkövető, mind az áldozat elveszti emberi mivoltát; az egyik habzó szájú szörnyeteggé, a másik kiszolgáltatott szerencsétlenné válik.

De már nem ember egyik sem. A hatalmas daráló nem válogat, legyen az akár egy világhírű karmester, egy egyszerű cipész, egy csendőr vagy egy mozdonyvezető. A csattogó fogaskerekek mindenkit felőröltek. Áldozatot és végrehajtót egyaránt. Igen. A holokauszt megmutatja, hova is vezethet az értelmetlen, önmagát gerjesztő gyűlölet.

Írhatnék most mindezek kapcsán az antiszemitizmus kialakulásáról, a sajátos zsidó világképről, mely annyira különbözik, de annyira hasonlít is a keresztényhez. Írhatnék szociográfiát, kereshetnék tudományos okokat. Felesleges. Elég nézni a végrehajtók szemeiből, szavaiból sugárzó gyűlöletet, az mindent elmond. Ami ott lakik mindannyiunk lelkében, ha valami más, mint a megszokott, ha nem értjük, vagy irigységgel tölt el. Gondoljuk csak végig: nem szimpatikus – taszít a viselkedése – irigylem/utálom – elviselhetetlen – mennyivel jobb lenne nélküle a világ – nem is ember, nem érdemli meg, hogy létezzen – elpusztítom. Hányszor, de hányszor találkozunk vele! Nem egyszer, nem kétszer – nap, mint nap.

A gyűlölet (antiszemitizmus, cigányellenesség, idegenellenesség, bevádoló ellenesség stb.) olyan, mint a vírus: ha egészséges a társadalom immunrendszere, nem okoz betegséget, de, ha gyenge, akkor nagyon. És, ha még a politika, az értelmiség részéről támogatást is kap…

És nem hiszem, hogy a súlyos tanulmányok, az ismeretterjesztő cikkek, az iskolai megemlékezések vagy akár csak a tankönyvek segítenének ebben. Az egyik túl unalmas, a másik túl sablonos, érdektelen. Hogy mi lenne a megoldás? Nem tudom. Talán ki kellene beszélnünk, talán meg kellene ismernünk, és ha nem is elfogadnunk, de megértenünk. Hogy mitől más annyira gyűlöletünk tárgya. Egyáltalán: tényleg más? Nem csupán egy olyan ember, mint én?

Olvasson mindenki pár kommentet. Bárhol, bármelyik internetes folyóirat oldalán, vagy bloggerekenél. Megérti akkor majd a lényeget.

Hogy bármennyit is papolunk, okoskodunk, a lényeghez, a megértéshez, melyet „békévé old majd az emlékezet”, egy lépéssel sem jutottunk közelebb. Így, tetszik vagy nem, mi, akik itt élünk, zsidók és nem zsidók, fiatalok és öregek, mi mind a mai napig a holokauszt áldozatai vagyunk.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld

            Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld

                        De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla

                                   Testvér erre gondolj előtte állva.

                                              Steinmetz Herman (Civi Meir ben Slomo)

Pilátus

                                                                          Pilátus pedig... vizet vevén, megmosá 
                                                                          kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan
                                                                          vagyok ez igaz embernek vérétől,
                                                                          ti lássatok! 
                                                                                                                           Máté 27,24

A helytartó késő délután ébredt, az íróasztalánál. Körülötte papirusztekercsek, íróvesszők hevertek rendetlen összevisszaságban. Az ablakon besütöttek az alkonyi nap vöröslő sugarai.

Még sohasem aludt el ilyenkor. Nehézkesen emelkedett fel, derekát nyomta a mellvért, mely a szendergésben kényelmetlenül rászorult; az álom ragacsos masszája még magába burkolta, nehezen tisztult meg tőle.

– Mi történt? – motyogta maga elé értetlenül. A délután percei mintha kiestek volna emlékezetéből. – Mi történt?

Az ablakhoz csoszogott. Valahányszor Caesareából Jeruzsálembe jött, mindig az Antónia-erődben szállt meg – a zsidók nem szerették az idegeneket.

Kinézett. A belső udvaron még ott állt a kőtrónus: ítélkezés volt. Ítélkezés?... Behunyta szemeit. Megint érezte a tömeg áporodott leheletét

(Feszítsd meg!... Barabást akarjuk!... Feszítsd meg!)

a mocskos testek kipárolgását, hallotta a meztelen talpak csattogását a kövezeten.

És az az ember...

– Mi történt? – kérdezte harmadszor is magától, nekitámasztva fejét a hideg kőfalnak.

Mögötte léptek koppanása hallatszott, fémes csörrenés, ahogy egy kardhüvely ütődik neki a mellvértnek.

– Szóltál, uram? – Titus Manilianus a szárnysegéde volt; mindig az ajtó előtt várt, ugrásra készen.

– Elvitték már? – A helytartó nem fordult meg.

– Már régen, uram.

Megdörzsölte az állát. Nem borotválkozott reggel, a borosták sercegtek a tenyere alatt.

– Azt hiszem, elaludtam... A zsidók mind elmentek?

– Mind, uram.

– Jó. Most pedig hagyj magamra, Manilianus!

A szárnysegéd kényelmetlenül feszengett, mint mindig, ha valami fontosat kellett közölnie. Nem akarta zavarni urát.

Végül megköszörülte a torkát:

– Uram, egy zsidó, bizonyos Arimathiai József akar veled beszélni.

A helytartó összeráncolta homlokát. Ismerős név.

– Ugye, ő is tagja a Főtanácsnak? – bökte ki végül.

– Igen, uram.

– Az egyetlen, aki... Mondd meg neki, hogy várjon!

– Megmondom, uram. – Az ajtó becsukódott.

A helytartó egy másik ajtón ment ki. A folyosó egy boltozatos loggiához vezetett, amely a belső udvarra nyílt, akárcsak az ablaka. Még mindig ott állt az ítélőszék.

(– Káromolta Istent! – felhősödött el Kajafás arca. – Feszíttesd meg!

 – Én nem találom bűnösnek.)

Tovább ment. Vajon az őrök elengedték azt a Barabást? Bizonyára... Nem baj. Zelóta volt. Gyilkos. Hamarosan újra börtönbe kerül, akár a hozzá hasonlók.

A börtön...

A háta mögött összefűzte kezeit. Előző éjszaka látogatta meg a férfit a börtönben. Egy marék szalmán ült, köntösét átitatta a vér, izmos, csupasz vállain jól látszottak a korbácsnyomok. Hosszasan nézte: kevesen bírnak ki ennyi csapást!

– Miért tetted? – hajolt közelebb, megmarkolva a rácsot.

A benn ülő felemelte a fejét. Koszos haja az arcába hullott, szemeiben azonban nyoma sem volt a rabokra, halálraítéltekre jellemző tompaságnak – valami ismeretlen tűz lobogott ott. A helytartó elengedte a rácsot.

– Nem kerülhetem el a sorsomat. – A hang szelíd volt, halk, mégis betöltötte a cellát.

– Ha az vagy, akinek mondod magad: megmenekülhettél volna.

– Semmit sem értesz. Nekem küldetésem van. Arra születtem, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat a szavamra.

– Mi hát az igazság? – kérdezte gunyorosan a helytartó, a szívét azonban mintha összerántotta volna valami...

Tovább ment. A falakon fáklyák világítottak csak az ő léptei kopogtak a kihalt folyosón.

Én nem találtam ezt az embert bűnösnek!

– Nem vagy–e a császár barátja? – kérdezték a főpapok, és gúnyosan nevettek. A helytartó ismerte Tiberiust. Öreg és paranoiás, mindenkiben pártütőt lát. Csak egy rossz szó kell, s már jönnek is érte a praetorianusok.

( Nem vagy–e a császár barátja?)

"Rossz álmom volt... Engedd szabadon azt az embert!" – a felesége levelében volt valami fenyegető. Vajon valóban vissza lehetett volna lépni?

( Nem vagy–e a császár barátja?)

Megtettem – gondolta, miközben kilépett az erőd ajtaján. A szél szembe fújt vele innen egyenesen a Koponyahegyre lehetett látni.

Megtettem. Ismét érezte a víz cseppjeit a tenyerén. Manilianus, a hűséges Manilianus tartotta oda neki a tálat...

( – Én nem találom ezt az embert bűnösnek!)

Csak magát csaphatta be...

Felemelte a fejét. Valami volt ott a hegyen, de hogy mi, azt nem látta jól. Az ég elsötétült, felhők takarták el a napot, a délutánt.

Ismét meghallotta Manilianus lépteit a szárnysegéd egy köpenyt terített a vállára. Csak most érezte, mennyire fázik.

– Gyere be, uram. Nagy vihar készül.

– Tudom – válaszolta a helytartó. – Tudom.

Jeles napjainkról szubjektíven: március 15.

Gyorsan leszögezem: nem 1848-49 ikonná merevedett hőseiről, nem a karját mindig magasba emelő Petőfiről, a büszke Kossuthról, a „fontolva haladó” Széchenyiről, a Haza Bölcséről, a dicsőséges tavaszi hadjáratról szándékozom írni. Nem is a romantikus történetírás által görcsös féligazságokba, mítoszokba és legendákba merevedett, egykor hús-vér ember hősöket „lerántani a porba”, megtisztítani a rájuk rakódott szirupos aranymáztól. (Megtette ezt már jó sokszor Kosáry Domokos, Katona, Tamás, Csorba László és Hermann Róbert – aki akarja, olvassa el a neten is bőven megtalálható írásaikat. Kár, hogy ezekből szinte alig ment át valami az elmúlt 23 évben a közoktatásba. Ott még mindig a dualizmus–Horthy-kor–„átkos 40 év” rég meghaladott toposzai élnek és virulnak, kiirthatatlanul, mint gaz a kertben.)

Inkább a lehetőségekről. Hogy mit is veszítettünk.

Mielőtt mindenki azt hinné, na, most jön a nagy jajongás, meg, hogy a széthúzás, meg a megalkuvás, no meg a „gyáva árulás” (Kossuth), gyorsan szeretném kijelenteni, hogy ez a korszak valóban „dicsőséges” történelmünkben, s 56-on kívül az egyetlen, amit nem mi szúrtunk el, mutyiztunk el, egyszerűen az erőviszonyok és a nemzetközi helyzet nem nekünk kedvezett.

Szóval, miről is van szó?

Ismeri mindenki azt a kifejezést: reformkor. Nos, az 1830-1848 (és nem 1825. a kezdő dátum, ahogy a tankönyvek 98%-ában írva van, mert az Akadémia megalapítása nem indított el semmit – annál inkább Széchenyi Hitele!) közötti időszak volt az a pillanat, amikor igen közel jártunk hozzá, hogy bekapcsolódjunk az európai, polgárosodó főáramba. A fontolva haladó Széchenyi, a lobbanékony Kossuth (akik – annak ellenére, hogy meg bírták volna fojtani egymást egy kanál vízben – a legtöbb kérdésben egyet értettek), a csillogó Deák, a lánglelkű Petőfi (na, ő azért nem volt annyira fontos, gyorsan félre is állították – igaz, a komoly férfiak nem is nagyon akartak közösködni egy taknyossal, akinek fenekén még a tojáshéj) elérték azt, amit kevesen: az ország nagy része igenelte és akarta a nyugatias fejlődést! A nemesek és az egyház (utóbbi azért nem annyira) hajlandó volt lemondani a kiváltságokról, 1848-ra lényegében elfogadottá vált a (Európában legszélesebb körű és legnagyvonalúbb) jobbágyfelszabadítás, a modern iparfejlesztés. S, ahogy az öreg kontinens boldogabbik felén, a nemesi-politikai elit hajlandónak bizonyult, hogy feudális vagyonát, kiváltságait a modern iparfejlesztésbe és népképviseletbe ölje. És, bár kezdetben nem úgy nézett ki, Széchenyi álma az angol típusú modernizációról (amelyben a nemesség az iparosodás-polgárosodás motorja) megvalósul.

Még a forradalom és szabadságharc alatt is ez volt a szent cél, ezért küzdött Kossuth és Görgei is – igaz más irányokból és nem ugyanazokkal az eszközökkel…

A forradalom és szabadságharc bukásával mindezt elveszítettük. Az orosz szuronyok és Haynau baljós árnyékában, a majd húsz évig tartó önkényuralom alatt a láng kialudt, a lelkesedés megkopott, és a később fennen hirdetett passzív ellenállás (ami ugyanúgy mítosz, mint Kossuth apánk és a lánglelkű Petőfi) manírrá merevedett, szükségből kovácsolt erénnyé. A haladásért hadakozó középnemesből, parasztpolgárból az állam kegydíjától függő dzsentri lett, sírva vigadó bohóc, a polgárosodást, iparfejlesztést pedig nem a reformkor vezető ereje, hanem az osztrák-francia tőke és a reformkorban kicsit háttérbe szorított, de a harcokban a magyarok oldalán keményen küzdő német-zsidó városi polgárság hajtotta végre.

Petőfi elesett (bár a romantikus hívők sem akkor, sem most nem hiszik el), Kossuth emigrált, Görgeit pedig még 90 éves korában is leköpdösték a gyerekek az utcán, hiába bizonygatta Klapkától Deákig és több ezer volt honvédig mindenki, hogy dehogy is volt áruló. Hisz Kossuth apánk megmondta! Akkor úgy is van…

A lehetőség elillant, és amikor bekövetkezett 1867, már csak álmai voltak a reformkornak és 1848-nak. Ahogy Veliky János is írja a Polgárosodás hajnala című nagyszerű könyve végén (Adams, 1993): „A nemzetközi erőviszonyok a belpolitikai folyamatokat kétségkívül a közös-ügyes rendszer felé tolták, ám az is tény, hogy a társadalom – politikai jogait és intézményeit tekintve feltétlenül! – ekkor lép át a szabadságkeresés világából a hatalmi jellegű szükségszerűségek világába.”

És ez kísér minket mind a mai napig. Úgy vélem, erre kellene emlékeznünk március 15-én.

Miután elbuktak a titánok...

Ken Follett: A megfagyott világ (Évszázad trilógia II.) Gabó, 2012.

Folytatódik a „véres és gyönyörű 20. század” történetét bemutató gigantikus regényfolyam. Ha korábban azt írtam, Follett Tolsztoj babérjaira tör, most egyre inkább érzem igaznak – bár azért van egy kis különbség. Az orosz mesternek nagyon komoly, rendesen kidolgozott mondanivalója volt, a walesi „regényiparos” viszont alapvetően szórakoztatni akar, mai, nem épp olvasóbarát világunkban színes történelemkönyvet adni az emberek kezébe. Amely (brutális terjedelme ellenére) azért könnyen fogyasztható. Talán túlságosan is könnyen…

A sztori tíz évvel a Titánok bukása után veszi fel az események fonalát. 1933 elején Németországban hatalomra kerülnek a nácik, a Szovjetunióban Sztálin csúcsra pörgeti nem épp emberbarát rendszerét, az Egyesült Államokban Roosevelt küzd a New Deal elfogadtatásával és a gazdasági válsággal.

Hőseink a már jól ismert figurák: az angol arisztokrata Fitzherbertek, a walesi munkás Williamsok, német politikus Von Ulrichok, az amerikai nagypolgár Dewarok és a szovjet-amerikai Peskov/Peshkovok. Persze nem a tíz évvel ezelőttiek állnak már a reflektorfényben, hanem az ő gyerekeik. Akik átélik a nácik és szovjetek brutalitását, idealistán, majd kiábrándultan harcolnak Spanyolországban és a II. világháborúban, végül levonják a konzekvenciát: a fasizmus és kommunizmus között nincs nagy különbség. Mindkettő emberellenes, így mindkettő ellen harcolni kell. Ahogy Carla von Ulrich mondja a mű végén, mikor a – majdani – NDK-ban a szovjetek által felheccelt kommunista csőcselék randalírozik az utcán: „1933 van megint.” A mű 1949-ben, az első szovjet atomba felrobbantásával és a Stille Nacht dallamaival zárul. Mi pedig várhatjuk a folytatást.

Az első kérdés, amit mindenképpen fel kell tennünk: sikerült-e Folletnek tartani a színvonalat, vagy megugrania a magának feltett mércét? A válasz felemás: igenis meg nem is.

Már az első regény esetében is írtam, hogy nagyon felszínes, a sok szereplő és a bonyolult eseménysor miatt nincs lehetőség a sztori rendes kidolgozására, csupán vágtatunk egyik eseményből a másikba. A megfagyott világban ugyan csökkennek az aktív szereplők (de azért még így is jócskán megmaradnak), ennek ellenére a stílus eléggé egyenetlen. A jól kidolgozott részeket hosszú, már-már vázlatszerű oldalak követik, az olvasót állandó hiányérzet gyötri: ide még kellene valami! Mintha a szerzőt igazán csak annak bemutatása érdekelné, hősei hogyan tudják minél változatosabban ágyba vinni az éppen aktuális nőt vagy férfit, s legalább húsz oldalanként legyen szex, vagy valami ahhoz hasonló (Bár Follett ebben is elég következetlen: a részletes aktusleírásokat sokszor követi szemérmes szemlesütés.) A hősök megjelenése sem egyenletes: egyre inkább a Williams család kerül középpontba, amit nézzünk el az írónak: joga van kicsit „hazabeszélni”.

Emellett, bár a szereplők állandóan a „történelem sűrűjében” mozognak, alig látjuk a valódi történelmi alakokat. Hitler, Churchill, Sztálin, Roosevelt és közeli munkatársai kidolgozatlan szellemként, villanásszerűen tűnnek fel, s – csak olvasás alapján – nem is igazán értjük, miért és miként is tudta a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió ennyire elnyomni, emberi mivoltukból kivetkőztetni az embereket. Mindig csak a végeredményt látjuk.

Ami viszont sokkoló. És ebben Follett kegyetlenül jó.

A történet egy brutális képpel nyit és hasonlóan sokkoló képekkel zár: 1933-ban a nácik előbb terrorizálják az embereket az utcákon, kávéházakban, magánotthonokban, majd kutyákkal tépetnek szét egy homoszexualitással meggyanúsított embert. 1945-ben, a lebombázott Berlinben egy szovjet alakulat erőszakol meg egy olyan nőt, aki minden energiáját a nácikkal való harcba ölte, majd a fanatizált csőcselék a kommunista propagandaszövegeket harsogva rombolják tovább az amúgy is romos német fővárost. És mindenki csak közönyösen néz, nem tesz semmit ellene.

Ha csak ebből a két, durván szász oldalnyi történetből állna a regény, akkor is megérné. Ez is elég lenne, hogy hirdesse a szerző – mindenképpen dicséretes és támogatandó – kiállását a humanizmus, a szeretet, a másság és a másik ember elfogadása mellett. Elég lenne, hogy bemutassa, mind a nácizmus, mind a kommunizmus emberiségellenes bűn, amely tudatos tudatlanságba tartott, állatiasodott emberek légióit engedi rá ártatlan áldozatokra. S bár mindkét oldalon állnak jó szándékú emberek, de azért ők is haszonélvezői a rendszernek, s inkább lehunyják a szemüket (az orosz munkásnők Moszkva német ostroma idején agyonverik a menekülő funkcionáriust, míg a titkosrendőr csendben félrenéz, és azt mondja magában: megérdemelte. Mintha a rendszer nem miatta is lenne olyan, amilyen!)

Amit viszont hiányoltam: az amerikaiak és britek kegyetlenkedései. Bár ők a győztesek, az ő szemszögükből látjuk a történet, de ma már tudjuk, hogy bizony ők sem voltak azok a földre szállt angyalok, s bizony jócskán kihasználták a ferde hajlamú szadisták szolgálatait. Mint ahogy a szerző szemérmesen hallgat a brit Osvald Mosley-féle fasiszta mozgalomról, amivel szemben semmit sem tettek sem a háború alatt, sem utána  Nagy Britanniában. Sőt: 1945-46-ban komoly belpolitikai botrányokat is kavartak.

Szóval, nem sikerült megugrani a lécet. És mintha a kifáradás jelei is mutatkoznának. Főleg a vége felé: az 1945-49-es évek valóban nagyon felszínesek és összecsapottak. Még jó, hogy nem akarta elvinni 1953-ig, Sztálin haláláig a történetet! Mert akkor már nem is lenne mit mondani. Így viszont, Mr. Follett, kíváncsian várjuk a befejezést.

Értékelés: 6/10

Karácsonyi rege? Ha valóra válna...

Legelőszőr 2008-ban, amikor elindult a blog, írtam a karácsonyról. Aztán minden évben. Most, visszaolvasva őket, elgondolkodtam rajta, valóra váltak-e a kívánságok, „ment é a világ elébb”. A válasz – elsőre – annyira kiábrándítónak tűnt, hogy úgy gondoltam, idén szakítok a „hagyománnyal” és nem írok semmit. Amúgy sem írok mostanság semmit, így (ha erőltetem) ez is csak valamiféle szokványos „szeressük egymást” okoskodás lenne, meg a frázisok puffogtatása, amik ilyenkor százával jelennek meg a virtuális íróasztalokon.

Nincs már ehhez se kedvem. A világból, az internetről, a médiából ömlik a demagógia, a digitális flaszter közönsége (meg a nem digitálisé is!) oly megkeseredett, oly kiábrándult, hogy arra nem lehet már szót találni (vagy, van, aki próbál, de – úgy érzem – meddő minden kísérlet). Rágódunk a semmin, a felesleges gumicsontokon, olyasmiken, amiktől nem lesz jobb a világ, sem olcsóbb a kenyér (ezt is sokszor leírtam már!), s ami igazán fontos lenne, a mellett elmegyünk, mert sokkal egyszerűbb más szemében megpillantani a szálkát, mint a miénkben azt a bizonyos gerendát. (És ezzel el is érkeztünk Hozzá, akiről – valójában – a karácsony szól.)

Szóval nem akartam írni semmit.

Igazából most sem akarok, de láttam egy kis filmet, ami elgondolkodtatott. A Magyar Református Egyház (MRE) által kiadott kis karácsonyi rövidfilm volt A Fiú címmel, mely a Megváltó születését dolgozza fel nagyon modern, nagyon meghökkentő, de nagyon szerethető formában. Abban az időben, amikor – egyre inkább úgy tűnik – az egyházak már nem tudnak szólni senkihez, mikor mondanivalójuk üresnek és avíttasnak hat, valakinek sikerült ismét a lényegre irányítani a figyelmet. Megmelegíteni a szíveket, visszahozni valamit az ünnepből.

Még úgy is, hogy a „hivatalos egyház” – csak, hogy kerek legyen a magyar valóság – utólag egyszerre csak elhatárolja magát…

Elgondolkodtam. Ezeken a „sablonos” dolgokon: mi a szent manapság és mi a fontos? Mi a lényeges és mi éri meg? Ha egy dolog jó, akkor miért rossz? (Bár tudom, hogy ezek a filozófia örök kérdései.)

S mivel már belefáradtam az érvelésbe, a győzködésbe, hogy néha úgy érzem, a falnak beszélek, úgy döntöttem, mélyen szántó gondolatok helyett inkább megkérem a Karácsony Angyalát, hogy:

állítsa meg kicsit az embereket, hogy elgondolkodjanak

hogy ne mondjanak ki mindent azonnal, ami az eszükbe jut

hogy legyenek türelmesek (nem kell nagyon, csak egy kicsit, mert én sem vagyok mindig türelmes)

hogy ne osszák meg életüket ország-világgal, mert nem lesz több barátjuk tőle, de nagyobb valószínűséggel válnak nevetségessé

hogy néha csak egy szó is elég

hogy néha a hallgatás is sok

hogy ne ítélkezzenek, inkább megértsenek

hogy, mert valaki/valami más, még nem biztos, hogy rossz

hogy a politikusok lássák be, mikor van ott az ideje a felállásnak, távozásnak, s mikor a cselekedetnek

hogy, aki a döntéseket hozza, legyen mindig alázatosabb, mint azok, akiknek ezt el kell viselniük

hogy megértsék: az ember sokféle módon lehet magyar, ezt nem lehet kívülről, parancsszóra létrehozni. Ezt érezni kell. És mindenki úgy érezheti, ahogy neki jó. De had érezze ő maga, és ne akarja más felülbírálni, kétségbe vonni!

hogy a világon nincs rangsor a nemzetek között, s az „ősiség” meg a „dicső múlt” nem jogosít fel semmire

hogy inkább az számít: mit teszel le az asztalra és hogyan viszonyulsz a másikhoz

hogy legyen legalább egy mondat, amire mindannyian rá tudunk bólintani

hogy karácsonykor nem az ajándék mennyisége és értéke számít, hanem az, hogy van kivel karácsonyoznod

És igen: hogy aki távolra került, most, kicsit, visszatérjen.

Persze, tudom, hogy mindez nagyon sablonos, mégis ezt kérném csak az Angyaltól. Mert az igazság gyakran elcsépelt és sablonos. Csak épp mindig, minden korban velünk van.

És kívánok mindenkinek szeretetben eltöltött Békés, Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet!

Finnország kapcsán...

Finnország címere

A História című folyóirat 2012/7. száma Finnország történetével foglalkozik, benne Romsics Ignác tanulmányával, mely az ország múltját, jelenét, jövőjét taglalja. (teljes szövege olvasható itt: http://mozgovilag.com/?p=2445). Ebben idézi Kodolányi Jánost, a kiváló írót, aki a 30-as évek második felében járt Finnországban, s összehasonlította az ott látottakat a magyarországival (és akit aztán végképp nem lehet baloldali-liberális elfogultsággal vádolni):

“Az egész hatalmas országot behálózzák a ragyogó autóbuszutak… Helsinkiből szinte percenként indulnak minden irányban a legmodernebb csőbútoros autóbuszok… A napszámbérek körülbelül négyszeresét teszik ki a magyarországi napszámoknak… Finnországban még az alacsonyabb bérű munkás is összehasonlíthatatlanul magasabb életszinten élhet, mint nálunk a képzett munkás. Lakása jobb, tágasabb és olcsóbb is, mint nálunk. Nálunk az emberek nagy átlagban fizetésük harminc-negyven százalékát költik lakásra. Finnországban csak a tizenkét-tizenöt százalékát. Nálunk átlagosan csak három-négy százalék jut szórakozásra, könyvre, rádióra, ott ennek a háromszorosa. És nálunk alig tudnak az emberhez méltóan ruházkodni a tömegek. Finnországban viszont nemcsak a fizetések és bérek magasabbak, de az iparcikkek ára is alacsonyabb.”

És a hogy miért sikeresebbek a finnek a magyaroknál? Szerinte, mert “nem égnek el a puszta vágyak és álmok területén”, hanem “simulékonyan” és “praktikusan” alkalmazkodnak a mindenkori adottságokhoz. “Ők reális, cseppet sem álmodozó, a valósággal bátran szembenéző s az életkörülményeket a maguk erős kezével alakító emberek, a férfiak csakúgy, mint a nők.” Emellett a finnek megbízhatóságáról és becsületességéről írt, szembeállítva a magyarok kevésbé korrekt üzleti magatartásával. Példának erre azt a magyar almaszállítmányt hozta fel, amelynek felső sorai hibátlan, az alsók viszont félig rothadt gyümölcsökből álltak ( Kodolányi János: Suomi. Budapest, é. n., Turul kiadás)

Hogy miért idézek ilyen hosszasan tőle? Talán azért, mert ma Magyarországon, az internethasználó közösség körében (s talán azon kívül is, bár reménykedem, hogy annyira nem) zsigerig hatolóan gyűlölködő vita folyik a magyarok és finnek (és a finnugor népek) kapcsolatáról, leginkább ennek a lehetséges kapcsolatnak tagadásáról. Természetesen nem az a gond, hogy erről vita folyik, hanem az, hogy egy teljes egészében szaktudományos kérdést ideológiai, politikai kérdéssé tesznek, horribile dictu ennek elfogadását vagy elutasítását az „igazi” magyarság mércéjének.

A hozzászólók 98%-a természetesen dilettáns, a tudományos kutatások legalapvetőbb módszerével sincs tisztában, ráadásul a rendelkezésre álló szakirodalmat sem olvasta (gyakran a saját oldaláét sem!). A kutatási eredményeket sem ismerik, csupán visszaböfögik a politikai ideológiával és összeesküvés-elméletekkel vastagon átitatott pamfleteket, amiket élelmes kiadók és írók állítanak elő nagy tömegben (Nem a felvilágosítás szándékával természetesen, hanem hogy minél többet keressenek vele. Persze van – igen kevés – aki hiszi is mindezt, de azért a pénz sem mellékes). Az álmodozás-múlton való sóhajtozás-gyűlölködés közben nem veszik észre, hogy a politika is rájuk száll, eszközévé teszi őket a hatalmi harcban. (Mint ahogy azt sem veszik észre, hogy az istenként tekintett politikusok nagytöbbsége ezeket az elméleteket egyáltalán nem vallja, csupán úgy tesz, mintha… és híveit használja fel, hogy meglegyen a szavazótábora)

A Nokia központja Helsinkiben

Most persze megkapom majd, hogy én egy rohadt finnugrista (ennek szinonimájaként: liberálbolsevikjudeoplutokrataidegenszívűhazaáruló) vagyok. Bármily furcsa is: nem. Bár magyar szakon végeztem, az összehasonlító nyelvtudomány (és mindenféle nyelvtudomány) olyan volt nekem, mint a kínai. És bármennyire is akartam, nem győzött meg. De elmondom: nem győztek meg az ellentábor hívei sem! Sőt – szembemenve a hivatástudattal – igazából nem is érdekel. Ugyanis mindennapi életünk szempontjából lényegtelen. Nem lesz tőle olcsóbb a kenyér vagy a benzin, nem lesz magasabb a fizetésünk, nem nő tőle jobban a GDP. Szóval nem változna tőle semmi. Viszont kell foglalkoznunk a múltunkkal (sokáig nem, vagy csak ideológiával átitatva tettük), kell ütköztetnünk a véleményeket, de szakmai alapon, nem gyűlölködve, magunkból kikelve. (Szól ez a „hivatalos” tudósoknak, akinknek igenis le kell jönniük az elefántcsonttoronyból és érethetően, mindenki számára elmagyarázni elméleteiket, kutatásaik eredményeit, s szól az ellentábornak is, hogy múltunkban nem csak honfoglalás és magyar őstörténet – illetve Trianon – létezik, hanem sok minden egyéb is, ami legalább annyira izgalmas és érdekes).

Amiért mindez eszembe jutott az az: honfitársaink mennyire nem látják, mi is az igazán fontos. Politikusaink „keleti nyitásról” beszélnek, látványosan utaznak Belső-Ázsia posztszovjet, új/régi diktatúráiba, kurultájozó (ilyen magyar szó egyébként nincs, s tudtommal nem is volt soha!) honfitársaink pedig boldogan tapsolnak nekik, szívük szerint visszapörgetnék az idő kerekét és nagyokat köpködnek a „finnugristákra” (Még jó, ha csak köpködnek, sokan vannak, akik ki is irtanák őket, attól könnyebbülne csak meg a lélek)

Holott itt, Európában is lenne kiről példát vennünk. Nem csak a finnekről, hanem a balti népekről. Csak egy kis adat: az egy főre jutó finn GDP 1992-ben 260 százaléka volt a magyarnak. Ez a különbség azóta sem csökkent, inkább nőtt. Az egy főre jutó magyarországi GDP – vásárlóerőn számítva – 2000-ben az amerikainak mindössze 35 százalékát tette ki, miközben a finn –72 százalékát. (A kazah, tádzsik  türkmén, mongol adatokat inkább hagyjuk…). És azt is jó, ha tudjuk, hogy honnan is indultak: 1820-1830 körül, amikorra az első megalapozott becslésekkel rendelkezünk, az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem Nagy-Britanniáénak mintegy felét, a Habsburg Birodaloménak 75, az európai átlagnak közel 80 érte el. Ez után már meg sem lepődünk, hogy a 2008-ban kezdődő válság az országot szinte alig érintette! (Valóban, nagyon megvetendő „halzsíros atyafiság”… )

Mindezt pedig szinte teljes egészében önerőből! Hogy ügyesen használták ki országuk adottságait, politikai elitjük nem „kasztosodott” (mint a magyar a dualizmustól napjainkig), alig volt jellemző a korrupció, mindig képesek voltak a kompromisszumra, s iszonyatos pénzeket fektettek az innovációba és oktatásba. És képesek voltak a gyors, rugalmas szerkezetváltásra, amikor az idők szava azt kívánta. Csupa olyan dolog, amit könnyűszerrel lehetne követni. Ha akarnánk.

Nem, nem kell elfogadni, hogy a finnek rokonaink. Nem azok. Mint nép, biztos nem (ők sem vallják, egyébként már nálunk a tudósok nagy része sem), talán a nyelvünk rokon valamennyire. Talán. Aki el akarja fogadni, fogadja el, aki nem akarja, az ne. (Amúgy kis érdekesség: honfoglaló őseink sem voltak nyelvileg egységesek. Minimum két nyelvet – a magyart és a kabar/kazárt – mindenképp beszélték. Bár az „alternatív” történészek az utóbbiról – mármint a kabar/kazárról – nem szeretnek beszélni, mivel, a kazárok - bár török és nomád nép - vezetői elkövették azt a „hibát”, hogy felvették a zsidó vallást. Szóval kiírták magukat a dicső pusztaiak közül). De ami fontos: a "büszke" pusztaiak helyett inkább őket kellene példaképnek tekintenünk. Kis nép, mélyről jött, ki volt szolgáltatva (ha nem is annyira, mint a magyar) a Szovjetuniónak, szintén kevés a nyersanyag, ráadásul adottságai is rosszabbak. És mégis sikerült nekik!

Ha megkapom a szokásos jelzőket, akkor is vallom mindezt, s az „ellentábort” csupán arra buzdítom: olvasson sokat (mindenfélét, ne csak azt, ami neki szimpatikus), próbáljon meg tájékozódni a világban. És ne dőljön be mindenféle ábrándos, fél információkon, soha nem létezett kutatásokon alapuló véleményeknek, ideológiáknak. Vagy, ha be is dől: ne gyűlölködjön, és ne akarjon mindenkit kiirtani, aki másként gondolkodik. Inkább futtassa végig magában: más szemében talán ő az a bizonyos szálka.

Nem lenne jobb inkább követni a finn példát?