Gyorsan leszögezem: nem 1848-49 ikonná merevedett hőseiről,
nem a karját mindig magasba emelő Petőfiről, a büszke Kossuthról, a „fontolva
haladó” Széchenyiről, a Haza Bölcséről, a dicsőséges tavaszi hadjáratról szándékozom
írni. Nem is a romantikus történetírás által görcsös féligazságokba, mítoszokba
és legendákba merevedett, egykor hús-vér ember hősöket „lerántani a porba”,
megtisztítani a rájuk rakódott szirupos aranymáztól. (Megtette ezt már jó
sokszor Kosáry Domokos, Katona, Tamás, Csorba László és Hermann Róbert – aki
akarja, olvassa el a neten is bőven megtalálható írásaikat. Kár, hogy ezekből
szinte alig ment át valami az elmúlt 23 évben a közoktatásba. Ott még mindig a dualizmus–Horthy-kor–„átkos
40 év” rég meghaladott toposzai élnek és virulnak, kiirthatatlanul, mint gaz a
kertben.)
Inkább a lehetőségekről. Hogy mit is veszítettünk.
Mielőtt mindenki azt hinné, na, most jön a nagy jajongás,
meg, hogy a széthúzás, meg a megalkuvás, no meg a „gyáva árulás” (Kossuth),
gyorsan szeretném kijelenteni, hogy ez a korszak valóban „dicsőséges”
történelmünkben, s 56-on kívül az egyetlen, amit nem mi szúrtunk el, mutyiztunk
el, egyszerűen az erőviszonyok és a nemzetközi helyzet nem nekünk kedvezett.
Szóval, miről is van szó?
Ismeri mindenki azt a kifejezést: reformkor. Nos, az 1830-1848 (és nem 1825. a kezdő dátum, ahogy
a tankönyvek 98%-ában írva van, mert az Akadémia megalapítása nem indított el
semmit – annál inkább Széchenyi Hitele!) közötti időszak volt az a pillanat,
amikor igen közel jártunk hozzá, hogy bekapcsolódjunk az európai, polgárosodó
főáramba. A fontolva haladó Széchenyi, a lobbanékony Kossuth (akik – annak
ellenére, hogy meg bírták volna fojtani egymást egy kanál vízben – a legtöbb
kérdésben egyet értettek), a csillogó Deák, a lánglelkű Petőfi (na, ő azért nem
volt annyira fontos, gyorsan félre is állították – igaz, a komoly férfiak nem
is nagyon akartak közösködni egy taknyossal, akinek fenekén még a tojáshéj)
elérték azt, amit kevesen: az ország nagy része igenelte és akarta a nyugatias
fejlődést! A nemesek és az egyház (utóbbi azért nem annyira) hajlandó volt
lemondani a kiváltságokról, 1848-ra lényegében elfogadottá vált a (Európában
legszélesebb körű és legnagyvonalúbb) jobbágyfelszabadítás, a modern
iparfejlesztés. S, ahogy az öreg kontinens boldogabbik felén, a
nemesi-politikai elit hajlandónak bizonyult, hogy feudális vagyonát,
kiváltságait a modern iparfejlesztésbe és népképviseletbe ölje. És, bár
kezdetben nem úgy nézett ki, Széchenyi álma az angol típusú modernizációról
(amelyben a nemesség az iparosodás-polgárosodás motorja) megvalósul.
Még a forradalom és szabadságharc alatt is ez volt a szent
cél, ezért küzdött Kossuth és Görgei is – igaz más irányokból és nem
ugyanazokkal az eszközökkel…
A forradalom és szabadságharc bukásával mindezt
elveszítettük. Az orosz szuronyok és Haynau baljós árnyékában, a majd húsz évig
tartó önkényuralom alatt a láng kialudt, a lelkesedés megkopott, és a később
fennen hirdetett passzív ellenállás (ami ugyanúgy mítosz, mint Kossuth apánk és
a lánglelkű Petőfi) manírrá merevedett, szükségből kovácsolt erénnyé. A haladásért hadakozó középnemesből, parasztpolgárból az állam kegydíjától függő
dzsentri lett, sírva vigadó bohóc, a polgárosodást, iparfejlesztést pedig nem a
reformkor vezető ereje, hanem az osztrák-francia tőke és a reformkorban kicsit
háttérbe szorított, de a harcokban a magyarok oldalán keményen küzdő
német-zsidó városi polgárság hajtotta végre.
Petőfi elesett (bár a romantikus hívők sem akkor, sem most
nem hiszik el), Kossuth emigrált, Görgeit pedig még 90 éves korában is
leköpdösték a gyerekek az utcán, hiába bizonygatta Klapkától Deákig és több
ezer volt honvédig mindenki, hogy dehogy is volt áruló. Hisz Kossuth apánk
megmondta! Akkor úgy is van…
A lehetőség elillant, és amikor bekövetkezett 1867, már csak
álmai voltak a reformkornak és 1848-nak. Ahogy Veliky János is írja a Polgárosodás hajnala című nagyszerű
könyve végén (Adams, 1993): „A nemzetközi erőviszonyok a belpolitikai
folyamatokat kétségkívül a közös-ügyes rendszer felé tolták, ám az is tény,
hogy a társadalom – politikai jogait és intézményeit tekintve feltétlenül! –
ekkor lép át a szabadságkeresés
világából a hatalmi jellegű szükségszerűségek
világába.”
És ez kísér minket mind a mai napig. Úgy vélem, erre kellene
emlékeznünk március 15-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése