Jeles napjainkról szubjektíven: a holokauszt áldozatainak emléknapja

Bevallom, többször is nekifutottam ennek az írásnak. Felidéztem olvasmányélményeimet, komoly beszélgetéseket, előszedtem a szakirodalmat, melyet tisztességben és kutatásban megőszült tudósok, történészek, szociológusok, gazdaságkutatók írtak, aztán felvázoltam a nagy ívet a középkori zsidóság kirekesztéséről, a torz kelet-európai modernizációról, az I. világháború és a trianoni békediktátum okozta lelki törésről; a Horthy-korszak szociálpolitikájáról, a II. világháborút követő időszakról, hogy azután elérkezzek a mához.

Komoly, nagy munka volt. És igazából nem sok értelme.

Mert elég csak megnézni a manapság bármely internetes oldalhoz vagy Facebook-bejegyzéshez írott kommenteket, hogy megértsük: a holokauszt szörnyűségeit kiváltó okot le lehet írni mindössze egyetlen szóval is:

Gyűlölet

Ha pedig kicsit bővebben szeretnénk: gyűlölet, meg nem értés, irigység.

De talán mégis legjobb a gyűlölet. A rettenetes vészkorszak ennek az egyetlen érzésnek a terméke, mely hol erőteljesebben, hol bujkálva, de végigvonult az emberiség egész történetén. A majd kétezer éve meglévő antiszemitizmus csak elmélyítette, de igazából nem kellenek hozzá zsidók sem, a gyűlölet, az utálat mindig megtalálja a maga célpontját. Elég, ha az a másik, aki nekem nem teszik – valamiben, valahogy más.

A holokauszt nem attól rettenetes, hogy voltak a nácik, meg a zsidótörvények, meg a kisiklott, félreértelmezett liberális gondolkodás és annak nem várt következményei – hanem attól, hogy bemutatta: milyen mélyre süllyedhet az ember. És nem egy ember, kettő, vagy száz: hanem milliók. A holokauszt az iparszerű gyűlöletterrorról szól, melyben mind az elkövető, mind az áldozat elveszti emberi mivoltát; az egyik habzó szájú szörnyeteggé, a másik kiszolgáltatott szerencsétlenné válik.

De már nem ember egyik sem. A hatalmas daráló nem válogat, legyen az akár egy világhírű karmester, egy egyszerű cipész, egy csendőr vagy egy mozdonyvezető. A csattogó fogaskerekek mindenkit felőröltek. Áldozatot és végrehajtót egyaránt. Igen. A holokauszt megmutatja, hova is vezethet az értelmetlen, önmagát gerjesztő gyűlölet.

Írhatnék most mindezek kapcsán az antiszemitizmus kialakulásáról, a sajátos zsidó világképről, mely annyira különbözik, de annyira hasonlít is a keresztényhez. Írhatnék szociográfiát, kereshetnék tudományos okokat. Felesleges. Elég nézni a végrehajtók szemeiből, szavaiból sugárzó gyűlöletet, az mindent elmond. Ami ott lakik mindannyiunk lelkében, ha valami más, mint a megszokott, ha nem értjük, vagy irigységgel tölt el. Gondoljuk csak végig: nem szimpatikus – taszít a viselkedése – irigylem/utálom – elviselhetetlen – mennyivel jobb lenne nélküle a világ – nem is ember, nem érdemli meg, hogy létezzen – elpusztítom. Hányszor, de hányszor találkozunk vele! Nem egyszer, nem kétszer – nap, mint nap.

A gyűlölet (antiszemitizmus, cigányellenesség, idegenellenesség, bevádoló ellenesség stb.) olyan, mint a vírus: ha egészséges a társadalom immunrendszere, nem okoz betegséget, de, ha gyenge, akkor nagyon. És, ha még a politika, az értelmiség részéről támogatást is kap…

És nem hiszem, hogy a súlyos tanulmányok, az ismeretterjesztő cikkek, az iskolai megemlékezések vagy akár csak a tankönyvek segítenének ebben. Az egyik túl unalmas, a másik túl sablonos, érdektelen. Hogy mi lenne a megoldás? Nem tudom. Talán ki kellene beszélnünk, talán meg kellene ismernünk, és ha nem is elfogadnunk, de megértenünk. Hogy mitől más annyira gyűlöletünk tárgya. Egyáltalán: tényleg más? Nem csupán egy olyan ember, mint én?

Olvasson mindenki pár kommentet. Bárhol, bármelyik internetes folyóirat oldalán, vagy bloggerekenél. Megérti akkor majd a lényeget.

Hogy bármennyit is papolunk, okoskodunk, a lényeghez, a megértéshez, melyet „békévé old majd az emlékezet”, egy lépéssel sem jutottunk közelebb. Így, tetszik vagy nem, mi, akik itt élünk, zsidók és nem zsidók, fiatalok és öregek, mi mind a mai napig a holokauszt áldozatai vagyunk.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld

            Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld

                        De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla

                                   Testvér erre gondolj előtte állva.

                                              Steinmetz Herman (Civi Meir ben Slomo)