Bevallom, többször is nekifutottam ennek az írásnak. Felidéztem
olvasmányélményeimet, komoly beszélgetéseket, előszedtem a szakirodalmat,
melyet tisztességben és kutatásban megőszült tudósok, történészek,
szociológusok, gazdaságkutatók írtak, aztán felvázoltam a nagy ívet a középkori
zsidóság kirekesztéséről, a torz kelet-európai modernizációról, az I.
világháború és a trianoni békediktátum okozta lelki törésről; a Horthy-korszak
szociálpolitikájáról, a II. világháborút követő időszakról, hogy azután
elérkezzek a mához.
Komoly, nagy munka volt. És igazából nem sok értelme.
Mert elég csak megnézni a manapság bármely internetes
oldalhoz vagy Facebook-bejegyzéshez írott kommenteket, hogy megértsük: a
holokauszt szörnyűségeit kiváltó okot le lehet írni mindössze egyetlen szóval
is:
Gyűlölet
Ha pedig kicsit bővebben szeretnénk: gyűlölet, meg nem
értés, irigység.
De talán mégis legjobb a gyűlölet. A rettenetes vészkorszak
ennek az egyetlen érzésnek a terméke, mely hol erőteljesebben, hol bujkálva, de
végigvonult az emberiség egész történetén. A majd kétezer éve meglévő
antiszemitizmus csak elmélyítette, de igazából nem kellenek hozzá zsidók sem, a
gyűlölet, az utálat mindig megtalálja a maga célpontját. Elég, ha az a másik,
aki nekem nem teszik – valamiben, valahogy más.
A holokauszt nem attól rettenetes, hogy voltak a nácik, meg
a zsidótörvények, meg a kisiklott, félreértelmezett liberális gondolkodás és
annak nem várt következményei – hanem attól, hogy bemutatta: milyen mélyre süllyedhet
az ember. És nem egy ember, kettő, vagy száz: hanem milliók. A holokauszt az
iparszerű gyűlöletterrorról szól, melyben mind az elkövető, mind az áldozat
elveszti emberi mivoltát; az egyik habzó szájú szörnyeteggé, a másik kiszolgáltatott
szerencsétlenné válik.
De már nem ember egyik sem. A hatalmas daráló nem válogat,
legyen az akár egy világhírű karmester, egy egyszerű cipész, egy csendőr vagy
egy mozdonyvezető. A csattogó fogaskerekek mindenkit felőröltek. Áldozatot és
végrehajtót egyaránt. Igen. A holokauszt megmutatja, hova is vezethet az
értelmetlen, önmagát gerjesztő gyűlölet.
Írhatnék most mindezek kapcsán az antiszemitizmus
kialakulásáról, a sajátos zsidó világképről, mely annyira különbözik, de
annyira hasonlít is a keresztényhez. Írhatnék szociográfiát, kereshetnék tudományos
okokat. Felesleges. Elég nézni a végrehajtók szemeiből, szavaiból sugárzó
gyűlöletet, az mindent elmond. Ami ott lakik mindannyiunk lelkében, ha valami
más, mint a megszokott, ha nem értjük, vagy irigységgel tölt el. Gondoljuk csak
végig: nem szimpatikus – taszít a viselkedése – irigylem/utálom –
elviselhetetlen – mennyivel jobb lenne nélküle a világ – nem is ember, nem
érdemli meg, hogy létezzen – elpusztítom. Hányszor, de hányszor találkozunk
vele! Nem egyszer, nem kétszer – nap, mint nap.
A gyűlölet (antiszemitizmus, cigányellenesség,
idegenellenesség, bevádoló ellenesség stb.) olyan, mint a vírus: ha egészséges
a társadalom immunrendszere, nem okoz betegséget, de, ha gyenge, akkor nagyon.
És, ha még a politika, az értelmiség részéről támogatást is kap…
És nem hiszem, hogy a súlyos tanulmányok, az
ismeretterjesztő cikkek, az iskolai megemlékezések vagy akár csak a tankönyvek
segítenének ebben. Az egyik túl unalmas, a másik túl sablonos, érdektelen. Hogy
mi lenne a megoldás? Nem tudom. Talán ki kellene beszélnünk, talán meg kellene
ismernünk, és ha nem is elfogadnunk, de megértenünk. Hogy mitől más annyira
gyűlöletünk tárgya. Egyáltalán: tényleg más? Nem csupán egy olyan ember, mint
én?
Olvasson mindenki pár kommentet. Bárhol, bármelyik internetes
folyóirat oldalán, vagy bloggerekenél. Megérti akkor majd a lényeget.
Hogy bármennyit is papolunk, okoskodunk, a lényeghez, a megértéshez,
melyet „békévé old majd az emlékezet”, egy lépéssel sem jutottunk közelebb.
Így, tetszik vagy nem, mi, akik itt élünk, zsidók és nem zsidók, fiatalok és
öregek, mi mind a mai napig a holokauszt áldozatai vagyunk.
Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld
Élő
testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld
De
sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla
Testvér
erre gondolj előtte állva.
Steinmetz Herman (Civi Meir ben Slomo)
