Megváltónk született? - újabb gondolatok a karácsonyról

Visszaolvastam, mit írtam tavaly ilyenkor karácsony kapcsán, s a jókívánságot, hogy ez az esztendő jobb legyen. (Nem lett jobb – sajnos -, de ezt most inkább hagyjuk!) Egy éve a karácsony történetéről elmélkedtem (történelmi síkon), most talán a vallási mozzanatról kellene, lehetne…

A baj csupán annyi, hogy a karácsony mára már megszűnt valláshoz kötődő ünnep lenni. Olvastam egy cikket, amiben a szerző fejtegeti mindezt, gondolkodás- és értékbeli változásokról elmélkedve. S ha az ember végignézi honfitársait, akik a tomboló világgazdasági válság ellenére (vagy talán pont ezért) továbbra is vicsorgó fogakkal (vagy magyaros virtussal? – mit nekem válság!) törtetnek a plazmatévé felé, vagy pakolják be kosarukba az újabb házimozi centert, akkor nagyon egyet lehet érteni a szerzővel.

Elüzletiesedett a karácsony? Nem hiszem – mindig is üzlet volt (lásd a középkori ereklyeárusokat, vagy a kora újkortól az ajándék, szaloncukor, karácsonyfa stb. árusokat). Az keresztény egyház (mindegy melyik!) pedig szintén részt vett ebben, noha manapság prüszköl és gyakran a Pokol kénkövével riogat a nagy karácsonyi rohanás láttán – na ja: nem bírja a versenyt a hipermarketekkel!

Szóval nem ezzel van a baj. Hisz üzlet a Ramadán az iszlám hívei számára (a mekkai zarándoklatokról ne is beszéljünk), üzlet a Hanuka a zsidók számára (a diaszpórában is, hát még Izraelben!), üzlet Krisna, üzlet Buddha, üzlet a nepáli földre szállt isten. Hiszen mindenhol ki kell szolgálni a hívek millióit, miért kellene, hogy zavarjon bárkit is az a kis (na jó – néha nagy) haszon?

Akkor meg? Ami hiányzik: a bensőségesség nyugalma, a hit, a szeretet, a család összetartó ereje – bármi, ami a karácsonyhoz köthető. Hogy nem az a fontos, belefulladunk-e az ajándékba, s a gyerek kap-e MP4 lejátszót (csak ne hisztizzen!), hogy a hitelkeretem teljes kicsontozása árán is, de vegyek egy kétméteres tévét – had üsse meg a guta a szomszédot, meg a haverokat.

Valami elveszett az idők homályában. Valami, amire jó volna emlékezni: az angyali üdvözletre, a pásztorokra, a három királyokra (na jó: perzsa tudósok – csak hogy szakszerű legyek), a Kisjézusra. És arra, hogy milyen jó illata van hajnalban a karácsonyfának, s hogy együtt van a család. Hogy jó együtt lenni. Hogy mindig lehet találni valakit, akihez el lehet menni. Ha máskor nem, akkor most. Hogy a barátság, a kapcsolat, az összetartás ne legyen egy személytelen e-mail, vagy egy viccesnek szánt SMS. Ha máskor nem, ekkor. Ez az, amiért fontos kellene, hogy legyen a karácsony. Mert nem az a lényeg, hogy a Kisded megszületett ott távol, Betlehemben, hanem amit később mondott a megbocsátásról, toleranciáról és szeretetről, s hogy mit is jelent igazából a Megváltás. Amit nem csak a karácsonyi tolongásban izzadó nem hívők, hanem amit a hívők is elfelejtettek. De ha nagyon kutatnának, ott mélyen, benn az emlékeikben, messzi gyermekkorukban talán még emlékeznének rá, még felidézhetnék magukban. Ha csak percekre is, egy nyugodt pillanatig a nagy, mindennapos rohanásban. És akkor megértik majd, mi is a karácsony szelleme.

Kívánom nekik, hogy sikerüljön.

Áldott, Békés Karácsonyt Mindenkinek!

Egy jó iparosmunka

Leslie L. Lawrence: Három sötét király. Gesta, 2006.

Bevallom őszintén: rég olvastam már bármit is a Mestertől (Indokaimat lásd korábban). Tavaly karácsonyra azonban megkaptam a fent nevezett opust, s a polcon való hosszas tologatás után nemrég végre kezembe vettem a két vaskos kötetet.

(Laci bácsi valahol Stephen King – mind a ketten irdatlan hosszú regényeket írnak, mégis sikerül elérniük, hogy ne lankadjon a figyelem. )

A sztori a szokásos: L.L. Lawrence a karib-tengeri Antiguára utazik, mivel a közeli szigeten, Montserraton pénzdíjas sakkversenyt rendeznek, s az egyik nagymesterre, az ukrán Siskinre kell vigyáznia. (A közelebbről – és korábbról – nem ismert Lord Klementsnek tartozik valami szívességgel, aki spanja az ukránnak.) Persze összejön még vagy tucatnyi nagymester, mind kissé elmebetegek, különös kísérőikkel, akik a vélt, vagy valós ellenséget hivatottak távol tartani. (Van közöttük a harcművésztől a boszorkányig mindenki). Közben kibontakozik egy kísértethistória a titokzatos Holland famíliával és a levágott férfifejeket előszeretettel cipelő Judy Law-val a középpontban, majd elkezdenek hullani rendesen a résztvevők.

A szokásos klisék persze maradtak: az elzárt világ (az első kötetben a Félszemű Patkány nevű szálloda/panzió, a másodikban a montserrati Holland-ház), ahonnan valami okból kifolyólag nem lehet elmenni (vagy esik az eső, vagy épp sztrájkolnak a kikötőmunkások), a titokzatos jónő (akit a főhősünk előzékenyen kigyógyít szexuális elvonási tüneteiből), a látszólag értelmetlen és összefüggéstelen gyilkosságok. (melyek mintha már jóval korábban elkezdődtek volna). A feszültség végig folyamatos, s a Mester humora is a régi: bevallom, néha akkorákat röhögtem, mint egy jobbfajta sitcomon. Ebben mondjuk Laci bácsi mindig is erős volt: a helyzetkomikumban, s, hogy a rettenetet humorral oldja. (A legjobbak mindig a névtelen „hangok a tömegből”. Ezeken fetrengtem.)

A végén a szokásos jó elnyeri… stb, illetve mindenről megtudunk mindent. S már az elején utalások történnek rá, hogy a szerző folytatja a regényeiben megjelenő ciklusosságot: a Három sötét király illeszkedik a Gonosz és a Fekete Hercegnő, illetve a Sziget a ködben sorozatba. (Ráadásul akár román rontó versikéket is megtanulhatunk a fíling kedvéért.)

De akkor miért iparosmunka?

Mert bizony nem üti meg a Sindzse szeme, vagy akár a Huan-ti átka, vagy a Vérfarkas éjszakája szintjét. Laci bácsi attól jó, hogy plasztikusan, hitelesen tud bemutatni távoli tájakat, kultúrákat. Ha akármelyik Tibetben (vagy környékén) játszódó művét olvassuk, szinte hallani lehet a démonűzők zúgását, a súlyos imákat, látni a hófödte hegyeket, hallani a szerzetesek palástjának susogását, vagy érezni az avas jakvajas tea kesernyés ízét.

Ezzel szemben itt nem érezzük, mitől is vagyunk épp Antiguán vagy Montserraton, mitől más ez, mint akár a pesti Nagykörút. Amennyit megtudunk azokról a távoli helyekről, annyi erővel akár a szomszéd utcában is játszódhatna a mű. Most úgyis esik itt is az eső.

Másrészt a következetlenség. Ez talán annyira nem is a szerző, inkább a szerkesztő hibája, aki nem hívta fel rá a figyelmet. Vannak szereplők, akiket nagy nekifutással felvezet, jól meg is ír (Seedy felügyelő),s akik aztán csak úgy kiíródnak. Vagy O’Learyról végig nem tudjuk, kicsoda: az első kötetben még szállodaigazgató, a második kötetben már hajóskapitány, illetve valaminek a menedzsere (hogy mié, az végig a homályban marad.) Egy biztos: van egy sokat szereplő csúnya lánya (akinek a nevét valamiért senki nem kérdezi, főhősünk legkevésbé, bár néha azért eszébe jut). Jó, neki azért fontos szerepe van. Néha nem tudjuk, mennyi idő telt éppen el, vagy hány nap (az éjszakák valami irdatlan hosszúak), és végül a csúcs: az első kötet végén Paul Billerbeck azon tűnődik, Antiguán van-e rendőrség, közben az első húsz oldal arról szólt, hogy egy rájuk fogott gyilkosság miatt épp bevarrják őket Lawrence-el.

Szóval, kedves Mester, maradjunk annyiban, hogy ez az opus nagyon szórakoztató, de akkor sem több mint jó iparosmunka. (És akkor még a borítón lévő harmatgyenge és fantáziátlan grafikáról ne is beszéljünk!)

Tehát: 6/10