"S egy kacagó szél suhan el..."

Damien Forrestal: Doom – A Pokol kapui; Doom 2. – Tisztítótűz, Valhalla Páholy, 1995

Mondanivalónk szempontjából teljesen lényegtelen, hogy a múlt század ’90-es éveinek első felében létezett és nagy sikernek örvendett a Doom című videojáték (technoblablásan: FPS), s még lényegtelenebb, hogy 2005-ben egy közepes filmet készítettek belőle.

Lényegesebb, hogy ennek a korszaknak a szerzői jogokkal való zavaros kapcsolatát kihasználva Gáspár András és Szántai Zsolt nevű írók elkészítették az első magyar cyerpunkot, amikor nálunk azt sem tudta senki, mi is az, s hogy álnéven írták, ráadásul mindenkit megtévesztve az impresszum oldalon a következőkkel:

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Damien Forrestal Doom – Gates of Hell

Published 1994-95 by Thor Universal Corporation

Copyright © 1994 by Damien Forrestal

Fordította Gáspár András és Szántai Zsolt

Bár valójában ennek sincs sok jelentősége. Sokkal inkább a történetnek, a szövegnek, az általuk megkomponált univerzumnak. Mert a Doom játékvilágának alapján egy teljesen öntörvényű és teljesen kidolgozott világot sikerült megteremteniük. (Magának a játéknak minimális – valójában semmi! – volt a története. Menni kellett és lőni. Ennyi az egész)

Vagyis: a 21. század végén, a gazdasági és politikai káoszba fulladó Földön az emberiség jó része a civilizáció megmentéséért küzd az egyre nagyobb számban felbukkanó fanatikusok hordáival szemben (akik akár Latin-Amerikából, akár Dél-Európából – megírása idején dúlt a boszniai háború -, akár a Közel-Keletről is érkezhetnek – ez teljesen mindegy, és egyformán kártékonyak a mű szerint). Kolonizálják a Marsot, a kötélen táncolnak, hogy elkerüljék a következő (atom) háborút, amikor is megjelenik a Marson a Vörös Tükör. Egy olyan földönkívüli eszköz, mely a legmerészebb gondolatokat is valóra váltja – csak éppen egy marsi fegyenclázadás után a vallási fanatikus Alvaro Fuentes, egy önjelölt pap kezébe kerül, aki aztán a pokol démonait próbálja meg rászabadítani az emberiségre. Egyetlen remény egy Oleg Gontar nevű nagy erejű, gyorsan gyógyuló csernobilita mutáns, akibe beletöltik az éppen haldokló földi taktikai tiszt, A.A. Milne személyiségét. (Játék a Micimackó írójának nevével!) És e furcsa kommandónak kell szembeszállnia az elképzelhetetlen szörnyűségekkel.

Milne a nevem. Andrew Anselmus Milne, a Konkordátum tisztje, az Amerikai Konföderáció hadseregének századosa. Igazi csapatjátékos; nem az a fajta fickó, akit a hírekben szívesen látsz, de ha gyűjteném a kitüntetéseket, egy zubbony biztosan kevés lenne, hogy megsétáltassam őket. A ruszkik még a Hős Várost is megajánlották azért, amit '37-ben Szentpétervárért (Moszkván már az Úristen sem segíthetett) tettem. Egész falkányi szürkesapkással repültem át a segélyhívásukra – a túlélőkkel egy koptert sem lehetett megtölteni. Háború volt a javából, de ne hidd, hogy mi kezdtük: az efféle játszmákban az első csapás mindig a begőzölt fanatikusoké.

De valójában a történet is mellékes. A hangsúly a létrehozott világon van. Pár odavetett mondaton, amely hihetővé és átélhetővé teszi az egészet. Annyira plasztikussá, hogy érezzük az égett olaj szagát, természetesnek vesszük, hogy az emberekről tudatlenyomatot hordozó ROM-modulok készíthetők, hogy a Mars kolonizálható, hogy Japánt elpusztítják a földrengések és cunamik, s a (bárhonnan érkező) vallási fanatikusoknak csak hasonlóan fanatikus katonák vethetnek gátat.

Néhány odavett mondatból tökéletesen rajzolódnak ki az emberi psziché legsötétebb vonásai, a perverz vallási rajongás és az IQ-hiányos makogás. Néhány mondatban kapunk egy tökéletes, minden ízében átélhető Alvaro Fuentest (az elméjében háborgó mocsoktengertől forog az ember gyomra), a tízéves gyermek szintjén megragadt Oleg Gontart (rengeteg fogalmazási és „helyesírási” hibával, borzasztó butasággal és naivitással), egy hideg és számító Milne-t, aki számára az emberiség megmentése érdekében bármi megengedhető és bevethető.

Egy Gontar-féle gépembert nem lehet ilyen trükkökkel átejteni. Az ilyenek nem nézik, milyen formában közeledik feléjük a veszély; ha rákényszerülnek, az ilyenek képesek rá, hogy semmibe véve a több ezer éves tabukat és az ösztönöket, amik Emberré tették a majmot, szarrá lőjenek egy gyereket, egy aggastyánt, vagy éppen egy csinibabát… Oleg Gontar szakaszvezető kemény volt és hülye, és a harcon kívül semmihez sem értett… Ha viszont valaki olyan közelről is megvizsgálhatta, mint én,… a fekete ostobaságból… és agresszióból összegyúlt agyfátyol alatt megláthatta az Örök Gyermeket, aki szinte valamennyiünkben él. (persze itt is vannak kivételek: a Fuentes-féle eszelősök Örök Gyermekét már csecsemőkorukban a falhoz csapták, vagy lehúzták az őrült rögeszmék WC-jén)

A pörgő sorok között élvezhető (és érthető!) a technoblabla, nem zavaró (sőt, természetes!) a 18-as karikáért kiáltó trágárság, egy pillanatra sem érzi az ember, hogy lenne bármi, ami kizökkenthetné. És, hogy ne legyen elég: hőseink a Mars után a Földre is üldözik az elmebeteg papot, megtámogatva egy francia katonalánnyal és egy szintén mutáns orosz tinédzserrel. (Bár, ha nagyon őszinték szeretnénk lenni: a második kötetre már kifullad az első lendülete – meglehet, a játék, a Doom II. Hell on Earth sem adott annyi alapot, mint az első)

És hogy jön ehhez Ady? És a magyar Ugar?

Mert sokáig úgy hittem: ez a két könyv amerikai szerző műve! És amikor megtudtam, hogy nem, átéreztem a tragédiát. Hogy igen: mi is tudunk ám olyan blockbustert, mint a Dan Brown-féle Da Vinci kód, vagy a Rowling-féle Harry Potter. Sőt: sokkal jobbat! Csak épp nem Nagy-Britanniában, nem Amerikában élünk. És nincs senki, aki venné a fáradtságot, aki lefordítaná, aki kivinné, aki bemutatná, aki megfilmesítené…

Nincs senki… Meg senkit nem is érdekel… És a lehetséges sikerek ott porosodnak könyvespolcokon, antikváriumok elfeledett zugaiban. Mert nincs senki, aki…

A dudva, a muhar, a gaz

Lehúz, altat, befed,

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

Bradbury olvasása közben...

Mostanában Ray Bradburyt olvasok. A 20. század egyik legjelentősebb sci-fi regényírója, de talán mondhatjuk így is: „csak” regényírója. Idén 91 éves.

Egész munkássága a humánumról, az értékek védelméről szólt, mélyen elítélte a rasszizmus, a túlzott nacionalizmus, a politikai- és a vallási fanatizmus bármely formáját. Olyan ember, akinek világnézetét érdemes követni.

1950-ben megjelent „alapművéből”, a Marsbéli krónikákból álljon itt néhány idézet. Mindenféle cél, hátsó gondolat és utalás nélkül, csak úgy…

Mert láttam, hogy amit ezek a Mars-lakók elértek, az legalább olyan jó, mint amit mi valaha is remélhetünk. Megálltak ott, ahol nekünk is meg kellett volna állnunk, száz évvel ezelőtt… Igen, a városaik szépek. Tudták, hogyan olvasszák a művészetet az életükbe. Az ilyesmi mindig is idegen volt nekünk (európaiaknak, amerikaiaknak – beszúrás tőlem)… Gyermekkoromban egyszer elvittek kirándulni Mexico-Citybe. Sosem felejtem el, hogy az apám hogy viselkedett. Hangosan és nagyképűen. És az anyám fintorgott, mert az emberek sötét bőrűek voltak, és nem mosakodtak eleget. És a nővérem a legtöbbel szóba sem állt. Csak nekem tetszett minden. És el tudom képzelni anyámat és az apámat, ha a Marsra jönnek, éppen úgy viselkednek. Bármi, ami idegen, az nem jó az átlagembernek. Ha nincs chicagói közművesítés, hülyeség az egész… És azután… Ha úgy alakul, ahogyan remélik, három atomkutató-intézet és atombombaraktár a Marson! Ezzel a Marsnak vége. Mindez a csoda elpusztul… És azután jönnek a többi hatalmi érdekek. Bányaérdekeltségek, utazási irodák. Emlékszik, mi történt Mexikóval, amikor Cortez és finom kis barátai megérkeztek Spanyolországból? Összeszúzták az egész civilizációt ezek a kapzsi, öntelt bigottok.

És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, nem volt szükség bizonyítékokra… A Mars-lakók felhagytak azzal, hogy mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet soha sem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása. Soha sem engedték meg, hogy a tudomány összezúzza az esztétikusat, a szépet. Az egész csak fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkodik: „Ezen a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja, hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi tulajdonsága annak, amit látok.” A Mars-lakó sokkal eszesebb, és azt mondja: „Gyönyörű ez a kép. Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és színeit az életből vette. Igazán jó.”

Na de miért is? - Filmek, amiket semmiképp ne nézz meg!

A pedagógus köztudomásúlag soha nem dolgozik, s ott van neki a rengeteg szünet. Mit tehet az eszemadta a fene nagy jólétében azért, hogy ne unatkozzék? Hát filmeket néz. Amibe azért bele-belecsúszik néhány underclass alkotás is. A teljesség igénye nélkül következzék néhány olyan mű, amiket sikerült tökéletesen nézhetetlenné gyúrni, úgyhogy filmbarátok számára mindenképpen elkerülendő.

1. Halálfutam 2. (Death Race 2, 2010)

Kezdjük azzal, hogy nem folytatás, hanem előzmény. A Halálfutam film elején bemutatott Frankenstein története, azaz: hogyan született meg a figura, s hogyan született meg a szigetbörtönben zajló online-közvetítéses autóverseny ötlete.
Eddig nem lenne gond, ha össze tudtak volna hozni egy normális forgatókönyvet. Mert a jobb sorsra érdemes Luke Goss, Sean Bean és Ving Rhames csak szenved a nekik megírt (?) szerepben. És, ha lett volna egy épkézláb történet, ha Tanit Phoenixnek sem csak annyi a feladata (a Haláfutam Natalie Martinez-epigonjaként), hogy másfél órán keresztül vizes pólóban mutogassa két számmal kisebb melltartóval felpolcolt melleit. (Bár van, akinek ez bejön. :))
A sztorit amúgy Dél-Afrikában forgatták – így teljességgel hiteltelen, hogy az épp összeomlásban lévő Amerikában ragyogó napfényben hajladoznak a pálmafák, az üzletek rogyásig áruval, és mindenki úgy néz ki, mint aki épp készül a tengerparti nyaralásra.
A nézhetetlenség mellett bonus track: megtudhatjuk, hogy lehet vadiúj Shelby GT-vel bankot rabolni, s milyen nehéz előmászni a végső rohamhoz bazi nagy fegyverekkel a hátsó ülésről úgy, hogy a kocsinak csak két első ajtaja van.

Megnézési idő: kétszeri nekifutásra

2. Féktelen harag (Drive Angry, 2011)

Nicolas Cage manapság már mindent bevállal, William Fichtnernek meg úgy látszik tök mindegy, hogy miben játssza el az öltönyös rosszfiút, lényeg az, hogy fizessenek.
A sztori jó lenne – bár nem eredeti: a Pokolból megszökik egy „elitélt”, hogy megmentse soha nem látott unokáját a gonosz sátánista szekta karmaiból. (Már ez paradoxon!). Értelmetlen – de nagyon látványos! - hentelések árán sikerül is, de a Pokolból nyomában van a Könyvelő, aki nem engedheti, hogy az örök Főkönyvből akárcsak egyetlen tétel is hiányozzék.
A film pofátlanul nyúlja a Golyózápor lövöldözös-szexlelős jelenetét (egy az egyben!), a női karakterek nullák (lényeg az, hogy minél többet legyenek meztelenek!), Nick Cage-nek meg úgy néz ki elég, ha új és új parókát tehet a fejére.

Megnézési idő: másfélszeri nekifutásra.

3. Sorsügynökség (The Adjustment Bureau, 2010)

Hogy Nick Cage mindent elvállal a pénzért, azt már megszoktuk, de hogy Matt Damon és Emily Blunt is? A P. K. Dick regényéből készült film akár lehetne jó is (lásd: Imposztor, Különvélemény, Szárnyas fejvadász): a közöttünk járkáló (állandóan kalapot viselő) angyalok komoly melót feccelnek bele, hogy a soha nem látott Elnök (= Isten) által megírt Tervbe hiba ne csússzon, amíg egy túl becsületes (!) politikus bele nem kavar nekik, mikor halálosan szerelemes lesz.
Nem magával a filmmel, nem is a szereplőkkel, nem is a sztorival van baj - hanem a rengeteg üresjárattal. A jó kis üldözéses-bújócskázós jeleneteket félórányi semmittevések és szenvelgések szakítják meg, s a nézőnek komolyan erőlködnie kell, hogy el ne veszítse a fonalat.
A befejezés pedig annyira banális, hogy már az 50-es évek Hollywoodjában is megbukott volna. Az alkotók – menteni a menthetőt – minden lapot Emily Blunt dekoltázsára tettek fel – kevés sikerrel. Az ugyanis nem elég jelentős annyira, hogy elvigye hátán a sztorit, s hosszasan lekösse a figyelmet.

Megnézési idő: kétszeri nekifutásra egyszeri belealvással.

4. A kívülálló (Outlander, 2008)

A vikingekkel már minden filmet leforgattak. Volt Erik, a viking, volt az Amerikát felfedezős Pathfinder, most jön az igen véres Walhalla Rising – no de űrlények és vikingek… Az még nem volt! Eddig.
Ismét jó színészek (Jim Caviezel, John Hurt, Ron Perlman) idióta forgatókönyvvel.
Az emberszabású idegen űrhajója lezuhan valahol a 8. századi Norvégiában, ami nem is baj, csak éppen egy irtózatosan vérengző szörnyeteget szállítva. Aki persze megszökik a sérült járműből, a derék ufonauta a még derekabb (de meglehetősen koszos és büdös) vikingek segítségével pedig megpróbálja levadászni.
A sztori ék egyszerű, kapunk rengeteg vért és hentelést, némi ökológiai és környezetvédelmi blablát, sok könnyet és sírásrívást (no meg a kötelező gyermekszereplőt!), megoldásként pedig azt, hogy a középkori Földön élni mégis csak jobb, mint, a high-tech földönkívüli civilizációban.

(Amúgy a négy film között ez a kakukktojás: nincsenek benne fedetlen női mellek vagy arcunkba tolt dekoltázsok.)

Megnézési idő: kétszeri nekifutásra.

Ötperces uralkodók

„ …Így tört ki a forradalom, amely máról holnapra szinte egy csapásra mit sem változtatott a sorsomon. A forradalmat leverték, és én megjelentem az elnöki palotában, az éhező utászzenekar nevében. Ám az elnök méltósága éppen lejárt, és az ország játékszabályai szerint megszakítás nélkül senki sem lehet kétszer elnök. Kerestek valakit, aki a forma kedvéért rövid ideig betölthetné ezt a tisztet, hogy a régi elnök ismét átvehesse a hivatalát. Így történt hogy magamhoz ragadtam a hatalmat, kikiáltottam a diktatúrát, marsall lettem, és bevezettem a kötelező népoktatást.

- Mennyi ideig volt elnök excellenciád?

- Öt teljes percig, uram... - Nagy csend volt.

- Azután - folytatta Podvinecz marsall - eljárásomat gáncsolni kezdték. Az elnök ellenségei üldöztek, és amikor az újabb forradalom diadalra jutott, meg akartak ölni. Éjszaka kiugorva az ágyamból, egy szál zongorakivonattal hagytam el az országot, de rövid uralkodásom emlékét ma is áldással emlegeti a nép.”

Rejtő Jenő A láthatatlan légió című művében hangzik el a fenti párbeszéd. A humoros regény koncepciója szerinti abszurditás, valósnak tűnő események kiparodizálása, s annyira hihetetlen, hogy az ember fel sem teszi a kérdést: elképzelhető-e?

Podvinecz marsall teljes öt percig volt egy ország diktátora, ami persze első blikkre valóban képtelenség – és mégis: a történelem tucatjával tud felmutatni félpercnyi uralkodókat, akik órákra, napokra, esetleg pár hónapra töltötték be a legmagasabb pozíciót, s az események furcsa összejátszása miatt köszöntek le igen hamar trónjukról. Már ha sikerült egyáltalán igazából ráülniük.

Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – bemutatnék néhányat. Van közöttük igazi tehetség, van valódi lúzer, az eseményeket sem megérteni, sem befolyásolni nem képes korlátolt figura, s van, akit maga a történelem gőzhengere sodort el. De ami biztos: sorsuk jól példázza, hogy a történelemben semmi sincs kőbe vésve, s a változások néha csak apró dolgokon múlnak.

I. János francia király (ur.: 1316. november 14 – november 19.): A százéves háborút megelőző időszak félpercnyi uralkodója. Abból az időből, mikor is Jacques de Molay, az eretnekként elégetett templomos nagymester átkát követően az addig bőséges gyermekáldással büszkélkedő Capeting dinasztia tagjai egymás után hihetetlen gyorsasággal kezdtek elhalálozni.

Apja a szintén rövid ideig uralkodó X. (Civakodó) Lajos (1314-1316) volt, aki oly gyorsan követte atyját, a templomosokat égető IV. (Szép) Fülöpöt (1285-1314) az örök vadászmezőkre, hogy nem is láthatta fiát. A kis János ugyanis csak négy hónappal temetése után jött a világra! A nagy öröm csupán öt napig tartott, a fiúcska hirtelen elhalálozott. Ekkor nagybátyja – aki eddig régensként uralkodott helyette – V. (Hosszú) Fülöpként (1316-1322) lépett trónra. (Hogy aztán vérhas és lázbetegség következtében ő is hamarost távozzon. – Meglehet, mégis csak lehetett valami abban az átokban!)

A kis Jánosról egyébként legenda is szól, nevezetesen, hogy nem is halt meg, hanem elcserélték egy szolgáló gyerekével, mivel a pletykák szerint Fülöp nagyravágyó anyósa meg akarta mérgezni. És meg is mérgezte – csak nem a valódi királyt! A kicserélt fiúcska a Giannino Baglioni nevet kapta, Itáliába nőtt fel, majd a százéves háború után trónkövetelőként is fellépett. Sok alapja a sztorinak nincs, Maurice Druon azonban színesen írja le ezt nagy művében, az Elátkozott királyokban.

IV. Ferdinánd magyar király (ur.: 1646. június 16.-1654. június 9.): az egyik legigazibb papíron uralkodó személy volt. 13 évesen még atyja, III. Ferdinánd (1637-1657) életében megkoronázták, előbb magyar, majd német királlyá is (1653. május 31.), de gyakorlatilag soha nem élhetett hatalmával. A cél ezzel az volt, hogy a választással betölthető magyar és német trónon biztosítsák a Habsburgok uralmát. Komoly semmittevés után még apja életében meghalt himlőben, így a trón öccsére, a kissé korlátolt (de nagyon muzikális!), papnak szánt, s a rokonházasságok következtében elrettentő külsővel megáldott I. Lipótra (1657-1705) szállt. (Aki a legendák szerint annyira csúnya volt, hogy egyik jövendőbelije, mikor meglátta profilja árnyékát egy ablak mögött, elájult a rémülettől!)

II. Napóleon francia császár (ur.: 1815. június 22.-július 7.): Ferenc Károly József Napóleont Edmond Rostand A Sasfiók című drámája tette igazán világhírűvé – és a személye köré szőtt legenda. I. Napóleon francia császár (1804-1815) és Mária Lujza Habsburg hercegnő gyermeke volt. Létét dinasztikus frigynek köszönhette 1811-ben, de szülei nem igazán törődtek vele. Apja uralkodása idején a római királyi címet viselte, majd a waterlooi vereség után (1815) pár napig Franciaország császára volt – úgy, hogy közben Bécsben lakott. A briteknek azonban nem volt érdekük az osztrák befolyás növelése Európában, így a bécsi kongresszus után visszahozták a Bourbonokat Franciaországba. II. Napóleon Reichstadt hercegeként élte le kényelmes életét (a legendákkal ellentétben senki nem tartotta fogságban, nyomta el, oda mehetett és azzal találkozhatott, akivel csak akart!), majd 1832-ben, hosszas betegeskedés után, tüdőbajban meghalt.

XIX. Lajos francia király (ur.: 1830. augusztus 2.). A Bourbon-házból származó Lajos Antal mindössze 20 percig tölthette be a legmagasabb pozíciót, majd gyorsan lemondatták. Angoulême hercegeként X. Károly (1826-1830) legidősebb fia és trónörököse volt. Károly, az atya, idősebb bátyját, XVIII. Lajost (1814-1826) követte a trónon, de kevésbé volt kompromisszumképes és toleráns. Sőt: gyakorlatilag a forradalom és a császárság előtti rend visszaállítására törekedett az egyház megerősítésével és az emigránsok kártalanításával. Erőszakos lépései 1830 júliusában forradalomhoz vezettek, X. Károly kénytelen volt lemondani. Így fia lett jogilag az ország királya, de legalább olyan népszerűtlen volt, mint közutálatnak örvendő papája. A nemzetgyűlés tagjai így őt is lemondásra kényszerítették, hogy legalább a monarchia ne bukjon el. Állítólag könyörgött azért, hogy legalább egy órát had lehessen király, a jelenlévők azonban tiltakoztak: „Ön? Semmiképp!” Húsz perc győzködés után lemondott unokaöccse Henri d’Artois herceg, Chambord grófja javára. Mindkét király sürgősen emigrált, Ausztriában telepedett le és ott is halt meg. (X. Károly 1836-ban, fia, XIX. Lajos 1844-ben.)

V. Henrik francia király (ur.: 1830. augusztus 2. – augusztus 9.): Henri de Bourbon d’Artois, Chambord grófja, a fent említett XIX. Lajos unokaöccse, X. Károly unokája volt. Nagyon konzervatív, bigottan vallásos nevelést kapott, rokonai az „új Szent Lajost” szerették volna faragni belőle Két elődje 1830-ban történt lemondatása után, 10 évesen jogilag király lett, mivel a nemzetgyűlés által favorizált, az Orleans-i házból származó I. Lajos Fülöp (1830-1848) még csupán az Királyság Kormányzója címet viselte. Mikor az új uralkodót beiktatták, Henrik Prágába emigrált szüleivel.

Esetleges trónra lépésének lehetősége az 1870-71-es porosz-francia háború után merült fel. A Második Császárság bukása után napirendre került a monarchia fenntartása, a royalisták Henriket szerették volna trónra emelni. Ezt az új nemzetgyűlés is támogatta, elkészült a koronázási hintó és pénzt is verettek az arcképével. 1871-ben azonban egy manifesztumot bocsátott ki, melyben elvetette a francia trikolórt és ragaszkodott a Bourbonok fehér-liliomos zászlajához. Ez úgy kiverte a biztosítékot, hogy a monarchista kísérlet 1873-ban meg is bukott, s megszilárdult a III. Köztársaság (ami azért az első időszakban nem is volt annyira szilárd!). Henrik életét száműzött Bourbon rokonaihoz hasonlóan ausztriai emigrációban fejezte be 1883-ban

III. Frigyes német császár (ur.: 1888. március 9. – 1888. június 15.) Friedrich Wilhelm Nikolaus Karl von Preussen I. Vilmos (1871-1888) német császár és porosz király fia volt. Komoly előképzettséggel rendelkezett, megvetette a háborúkat és inkább a szociális kérdések megoldását, az oktatás fejlesztését tartotta fontosnak. Liberális nézetei voltak, lépéseket tett egy alkotmányosabb Németország létrehozására, s bőkezűen támogatta a művészeteket. Sajnos már trónra léptekor gégerákban szenvedett, amibe hamarosan bele is halt. Európa és a világ balszerencséjére komplexusos és nagyzási mániás fia, II. Vilmos (1888-1918) követte, akinek komoly szerepe volt az I. világháború kirobbantásában.

II. Mihály orosz cár (ur.: 1917. március 15-16.): Mihail Alekszandrovics Romanov orosz nagyherceg, II. Miklós (1894-1917) orosz cár öccse. Katonának nevelték, nem sok esélye volt rá, hogy valaha is trónra léphessen. Ám kiderült, hogy Alekszej cárevics születésétől hemofíliában (vérzékenység) szenved, így nagyon bizonytalan volt, hogy egyáltalán megéri-e a felnőttkort.

A februári forradalmat követően, 1917. március 15-én II. Miklós ezért mégsem a fia, hanem az ő javára mondott le a trónról - nem akarta a tizenkét éves Alekszejt kitenni ekkora erőpróbának. Mihail csak azzal a feltétellel fogadta el a trónt, ha a nép jóváhagyja a koronázását. A Lenin vezette egyre aktívabb bolsevikok azonban gondoskodtak róla, hogy a népet ne lehessen megkérdezni, s az ő nyomásuknak engedve Mihail még aznap lemondott a trónról (bár a lemondó nyilatkozatot csak másnap, március 16-án írta alá). Ezzel Oroszországban a monarchia mint államforma megszűnt létezni.

1918 tavaszán a bolsevikok Mihailt és titkárát az uráli Permbe deportálták, majd – máig nem tisztázott körülmények között – kivégezték.

Jüan Si-kai kínai császár (ur.: 1915. december 11. – 1916. március 22.): A közhiedelemmel ellentétben nem a gyermekként lemondott Pu-ji (1908-1912) volt az utolsó kínai császár, hanem ő. Nagy hatalmú hadvezér volt a századfordulón, hisz az ő irányítása alatt állt az akkor legjobban felszerelt észak kínai (Pejjang) hadsereg. 1898-ban részt vett az ún. „száznapos reform”-ban, de aztán átállt a nagy intrikus Ce-hszi anyacsászárnő oldalára, és közösen buktatták meg a reformer Kunag-hszi császárt. Az új uralkodó, Pu-ji uralkodásakor ezért miniszterelnökké nevezték ki, majd az 1911-es vucsangi felkelés idején (ami megdöntötte a Csin-dinasztiát) már Szun Jat-szennel tárgyalt, ezért a monarchia bukása után ideiglenes köztársasági elnök lehetett. Miután különböző machinációkkal félreállította Szunt, majd leszámolt a pozícióját veszélyeztető politikusokkal, lépéseket tett a monarchia restaurálása irányában, de nem a Tiltott Városban unatkozó Pu-jit szerette volna visszahelyezni a hatalomba, hanem maga kívánt egy lépcsővel feljebb lépni. 1914-ben feloszlatta a nemzetgyűlést, majd 1915 végén egy, a hadsereg által „felügyelt” népszavazással a tartományoktól megkérdezte, akarják-e uralmát. És láss csodát: mindenki akarta! Így Jüan a népre hivatkozva kikiáltotta magát császárnak, s az 1916-ban beköszöntő uralkodói korszakának a Hunghsziant, vagyis a „mindent felölelő törvény korát” választotta.

A nép azonban valójában nem kívánta a mindent felölelő tőrvényt, meg magát Jüant sem - a délvidéken már a császárság restaurálása után felkelések törtek ki, amiket nem tudott leverni. A külföldi hatalmak is egyértelműen kinyilvánították: nem vágynak új kínai császárságra. A politikailag és katonailag is elszigetelődött Jüan 83 napig tartó uralkodás után lemondott a trónról, és három hónap múlva meghalt agyvérzésben. Császársága így legalább oly mély nyomot hagyott a kínai történelemben, mint Podvinecz marsall ötperces diktatúrája.

II. Umbertó olasz király (ur.: 1946. május 9. - június 12.): a Savoyai-házból származó utolsó olasz király, vagy, ahogy arrafele nevezik: a „májusi király”. A Mussolinival vastagon kompromittálódott III. Viktor Emánuel (1900-1946) fia, aki azonban soha nem vett részt tevékenyen a politikában. Csupán akkor jutott szerephez, mikor Mussolini bukása után, 1944-ben, apja átruházta rá hatalma egy részét, mielőtt a baloldal nyomására végleg le nem mondott 1946-ban.

Épp akkor lépett trónra, mikor Olaszországban népszavazást tartottak a monarchia fenntartásáról. Egyesek szerint, ha Viktor Emánuel már 1943-ban átadja a hatalmat, a monarchia túléli a háborút, így azonban a manipulált és nem előkészített népszavazáson – Umbertó minden népszerűsége ellenére – a monarchia elbukott. A király 1946. június 12.-én lemondott és – a bukott uralkodók már ismertetett szokása szerint - száműzetésbe vonult. Portugáliában telepedett le, és ott élt 37 évvel később bekövetkezett haláláig. Érdekesség, hogy az olasz kormány 1947-ben csupán a Savoyai-ház férfitagjait fosztotta meg az olasz állampolgárságtól és attól, hogy Itália földjére lépjenek, a női családtagokat nem.

Trianon 91

A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából jutott eszembe…

Egyrészt, mivel megjelent a kormány 131 oldalas brosúrája segítendő a megemlékezést, másrészt, mert a Komment.hu-n született egy rövid írás - Hahner Péter, a kíváló történész tollából - a témában, melyet oly korrektnek tartok, hogy felesleges lenne bármit is tovább ragozni.

Akkor meg miért?

A megemlékezés alkalmából felolvastam a suliban az oktatási államtitkár körlevelét – az általánosságokon és patetikus mondatokon kívül nem sok mindent tartalmazott -, utána odajött hozzám egy diák és megkért, had írja ki a levélből az adatokat: mekkora volt az elcsatolt területek nagysága, hány magyar rekedt az új határokon kívülre. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna (nem is akartam), azonnal hozzátette: „Tudja, az anyukám erősen magyar érzelmű, s ha nem nézek utána az adatoknak, akkor nem enged el hétvégén…”

Meghökkentem: erősen magyar érzelmű?

És ezért jutott eszembe.

Én például soha nem éreztem, hogy ne lennék magyar érzelmű, hogy ne érezném sajátomnak a földet, ahol születtem, ahol élek, ne érezném sorscsapásnak Mohácsot, Trianont, ’56-ot, hogy ne legyek büszke nagyjainkra, akik sok mindent letettek eddig az emberiség nagy asztalára.

És az sem baj, hogy ha valaki ezt még erősebben érzi.

De. Az az erősség, ha pontosan soroljuk az adatokat, és kesergünk, siránkozunk, majd utána fogcsikorgatva gyűlölködünk? Nem tettem fel a kérdést, pedig kellett volna: „Menj haza, fiam, és kérdezd meg anyukádat: tudja pontosan, miért is történt mindez? És miért pont így történt?” Kíváncsi lennék egy erősen magyar érzelmű válaszra – de már amúgy is tudom. Talán a hálatlan nemzetiségek, a hazaáruló Károlyi, a mocskos kommunisták, de mindenképpen a zsidók… (Bár, ne így lenne!)

Mert még nem tettük helyre! Nem dolgoztuk fel, nem beszéltük ki. A legendákban élünk, s hiába próbálják szinte sziszifuszi munkával sokan (közöttük Romsics Ignác, Abolonczy Balázs és rengetegen mások) oszlatni a ködöt, mi továbbra is beleragadunk. Mert bizony a megemlékezést segítő 131 oldalas brosúra óravázlatából épp a Trianonhoz vezető okok, a békediktátum előzményei hiányoznak – csak a veszteségek sorolódnak végeláthatatlanul. És Apponyi nagyszerű beszédét is teljes terjedelemben hozzák – igaz kihagyva azt a részt, amelyben a gróf az egykori nemzetiségek kulturális alacsonyrendűségéről szól. (Csak félve jegyzem meg: már a békekonferencián is megütközést keltett. Igen sokan tudták ugyanis, hogy ezen állapot előidézésben a dualizmus kori magyar kormányok – sőt: maga Apponyi gróf is! – tevékeny részt vállaltak. Lásd: nemzetiségi iskolák bezárása, érettségit adó középiskolák magyar nyelvterületre helyezése, a magyarosítás erőltetése az oktatáson keresztül stb.) És bizony az sem hangzik el, hogy Trianon egyik fő oka az volt, hogy Magyarország belépett a háborúba – és vesztett.

Ha már sírni akarunk, akkor sem az elveszett Tátrát, Máramarost és Erdélyt kellene siratni, hanem az etnikai igazságtalanságot, hogy a határ mellett egy tömbben élő vérinket szakították el. S nem Nagymagyarországos matricákkal száguldozni a Felvidéken és a Délvidéken irredenta nótákat üvöltözve, hanem azért tenni, hogy a nemzet szétszakadt tagjai végre-valahára egymásra találjanak, s szülőhelyükön (amihez ugyanúgy ragaszkodnak, mint mi a miénkhez) megtalálják boldogulásukat, szabadon élhessenek magyarként. S igen: egykori nemzetiségeink, azok vezetői is ébredjenek már fel, és legyenek sokkal, de sokkal jobbak saját kisebbségeikkel, mint az egykori, magyarországi, dualizmus kori eleink.

Mi pedig ne csak a következményekkel legyünk nagyon tisztában, hanem az okokkal és előzményekkel is. Hogy tudjunk tanulni belőle, hogy soha se kövessük el újra ugyanazokat a hibákat – és tudjunk továbblépni. Úgy, ahogy a lengyeleknek már sikerült.

Csakis ez lehet a Nemzeti Összetartozás Napjának tanulsága.

Miért nem?

Rég nem volt bejegyzés. Sokszor elterveztem, hogy készítek egy szösszenetet, valamikor, valamiről – de valahogy mindig elakadt. Most utoljára az Eurovíziós Dalfesztiválról, ám annyian írtak már róla, hogy a lap betelne a linkekkel. Meg a nyomában feltörő a hörgéssel és mocskolódással…

Csak annyit esetleg: nagyon csíptem/csípem Wolf Kati dalát. A mezőnyben a sok gagyi szám között üdítő színfolt volt (meg még a svájci és az izlandi versenydal is), és épp a gagyitenger miatt nem dobott fel, hogy jópofa módon minden ezerrel visszalőtt a 80-as évek közepének stílusára, hajviseletére, szinti pop hangzására (ebben az írek és az oroszok vitték a pálmát – simán belefértek volna egy akkori Eurochart Hot 100-ba, anno 1986!). Ám, ami Katai dala mellett esetleg még pozitívuma lehet a történetnek: ha a török fiatalok olyan zúzos zenéket hallgatnak, mint az itt előadott, s ha a győztes Azerbajdzsánban a lányok mind ilyen mélyen dekoltáltak, frankón sminkelnek, festik a hajukat – akkor a világnak nincs mit félnie a radikális iszlám nyomulásától!

Ennyi lett volna. Több nem ment. Egy frusztrált ország frusztrált polgára vagyok.

Akkor mit is írjak még?

Nem tudom.

Talán csak annyit: hé, magyarok! Kis és nagy magyarok! A ki szavazott és miért pont arra, meg az állandó óbégatás-vádaskodás-siránkozás helyett ébredjetek már fel végre! Vegyétek végre valahára tudomásul – bármennyire is kegyetlenül hangzik -, hogy, először 1541 óta (!), magunknak kell irányítanunk a sorsunkat, nem mutogathatunk semmiféle nagyhatalomra (bármennyire is görcsösen akarjuk és próbáljuk még most is – már aki)! Nekünk kell magunkat felemelni, és megvalósítani (mert a két világháború között, amikor hasonló helyzetben voltunk – leszámítva gr. Bethlen István rövid, eléggé felemás korszakát -, egyszer már sikerült elkúrnunk – nem is kicsit, nagyon!). És mert, most, senki nem teszi meg helyettünk.

Wolf Katinak pedig csupán egy dolgot kívánok: akár tetszik valakinek, akár nem, gyártottak Neked egy tuti-mega világslágert, amit Európában és a világon most széltében-hosszában hallottak milliók! Használd ki! Húzz el innen gyorsan, amíg még friss az élmény, keress egy jó német/angol/francia/olasz stb. producert és valósítsd meg az álmokat, amikről énekelsz! Meg van rá minden esély. Ne törődj a 22. hellyel, meg, hogy miért, és kik, és hogyan…! És ne is fordulj hátra, akármit harsogjanak is a trollok, orkok és egyéb állatfajták!

Mert – most legalábbis – nincs is miért.

Rock 'N' Roll never dies! - The Baseballs: Strike! Back (2010)

Egy ismerősöm osztotta meg velem a Facebookon, miközben azon elmélkedtem, milyen egysíkú, ötlettelen manapság a könnyűzene. Hogy valami új, meglepő, ugyanakkor mindenki számára emészthető dolog kellene.

Aztán jöttek ők. A háromtagú német énekegyüttes. A The Baseballs.

A recept pofonegyszerű, semmi extra nem kellett hozzá. Vedd a legnépszerűbb mai slágereket, aztán csavard meg őket, majd add elő az 1950-es évek zenei „aranykorának” rock ’n’ roll stílusában. Ja, és úgy, hogy felismerhető legyen, meg nem is. Az eredmény fenomenális.

Az ’50-es zenéjének, stílusának óriási rajongótábora van Európában – jóval nagyobb, mint Amerikában, ahol a modern könnyűzene megszületett. Talán azért, mert itt soha nem volt meg az a világ, az az életérzés – csak az utána való sóvárgás. Talán nem véletlen, hogy az egyik legismertebb (igaz, már harminc éve indult) neo rock-a-billy formáció, a The Stray Cats is ugyan New Yorkban alakult, de igazi sikereit Európában, főleg Nagy Britanniában aratta. A nyomukban sorra alakultak a különféle tribute-bandek, meg rock-a-billy bandák (nálunk pl. a Mystery Gang), melyek tisztelegtek a nagynevű elődök előtt – gyakran jobban, ötletesebben adva elő számaikat, mint ők valaha is!


A három német srác tehát tutira ment. Az „eredetmonda” szerint 2007-ben egy berlini heavy-metal kocsmában született meg az ötlet, miközben azon siránkoztak, hogy kinek kell ma már Buddy Holly, Elvis meg Jerry Lee Lewis. Aztán eldöntötték, hogy vokális zenében életre keltik, s stílusuknak nevet is adtak: Voc ’n’ Roll

Hogy így volt-e, vagy sem, vagy egy éles szemű és eszű producer csapott le rájuk, az eredmény szempontjából édes mindegy. Az végeredmény a lényeg. A három srác tényleg nagyon tud énekelni, a korai rock minden kelléke, modern hangzással ott csörömpöl a számokban (gyors gitárriffek, levegőkapkodós éneklés, sokszólamú doo-wop kórus, szaxofon és zongora, no meg az elmaradhatatlan nagybőgő!), mégpedig olyan eltalált arányban, hogy az embernek azonnal táncolni támadna kedve. A külsőségek is megvannak: felfésült Elvis-frizura, a modern, mégis retro hangulatú ruhák, a lófarkas-pöttyös szoknyás táncos lányok.

2009-ben jött ki az első album, Strike címmel, majd 2010-ben a bővített, 2CD-s Strike! Back.
A repertoár magáért beszél: Rihanna, Lady Gaga, Katy Perry, Robbie Williams, a Maroon 5 és mások legnagyobb slágerei szólalnak meg elsőre meghökkentő hangszereléssel.

A siker óriási: 2011 tavaszán jön az új lemez, teltházas koncertek szerte Európában (mint az alábbi videón is látszik: még Rihannának is tetszik!), s talán már saját számokat is hallhatunk majd. (Csak a zeneértő-szerető szerény óhaja – ő is tudja jól: bevált recepten ne változtass!)

És Magyarországon mit tudunk mindebből? Bizony semmit. Egy rádió nem játssza, egy oldalon nem elérhetőek. Ez is azt a szomorú tényt bizonyítja – bizony, messze vagyunk még Európától.

De a zene, a feeling elérhető – az megmarad.