Folytatódik a „véres és gyönyörű 20. század” történetét
bemutató gigantikus regényfolyam. Ha korábban azt írtam, Follett Tolsztoj
babérjaira tör, most egyre inkább érzem igaznak – bár azért van egy kis
különbség. Az orosz mesternek nagyon komoly, rendesen kidolgozott mondanivalója
volt, a walesi „regényiparos” viszont alapvetően szórakoztatni akar, mai, nem
épp olvasóbarát világunkban színes történelemkönyvet adni az emberek kezébe. Amely
(brutális terjedelme ellenére) azért könnyen fogyasztható. Talán túlságosan is
könnyen…
A sztori tíz évvel a Titánok bukása után veszi fel az események
fonalát. 1933 elején Németországban hatalomra kerülnek a nácik, a Szovjetunióban
Sztálin csúcsra pörgeti nem épp emberbarát rendszerét, az Egyesült Államokban Roosevelt
küzd a New Deal elfogadtatásával és a gazdasági válsággal.
Hőseink a már jól ismert figurák: az angol arisztokrata
Fitzherbertek, a walesi munkás Williamsok, német politikus Von Ulrichok, az
amerikai nagypolgár Dewarok és a szovjet-amerikai Peskov/Peshkovok. Persze nem
a tíz évvel ezelőttiek állnak már a reflektorfényben, hanem az ő gyerekeik. Akik
átélik a nácik és szovjetek brutalitását, idealistán, majd kiábrándultan
harcolnak Spanyolországban és a II. világháborúban, végül levonják a
konzekvenciát: a fasizmus és kommunizmus között nincs nagy különbség. Mindkettő
emberellenes, így mindkettő ellen harcolni kell. Ahogy Carla von Ulrich mondja
a mű végén, mikor a – majdani – NDK-ban a szovjetek által felheccelt kommunista
csőcselék randalírozik az utcán: „1933 van megint.” A mű 1949-ben, az első szovjet
atomba felrobbantásával és a Stille Nacht dallamaival zárul. Mi pedig várhatjuk
a folytatást.
Az első kérdés, amit mindenképpen fel kell tennünk:
sikerült-e Folletnek tartani a színvonalat, vagy megugrania a magának feltett
mércét? A válasz felemás: igenis meg nem is.
Már az első regény esetében is írtam, hogy nagyon felszínes,
a sok szereplő és a bonyolult eseménysor miatt nincs lehetőség a sztori rendes kidolgozására,
csupán vágtatunk egyik eseményből a másikba. A megfagyott világban ugyan
csökkennek az aktív szereplők (de azért még így is jócskán megmaradnak), ennek
ellenére a stílus eléggé egyenetlen. A jól kidolgozott részeket hosszú, már-már
vázlatszerű oldalak követik, az olvasót állandó hiányérzet gyötri: ide még
kellene valami! Mintha a szerzőt igazán csak annak bemutatása érdekelné, hősei
hogyan tudják minél változatosabban ágyba vinni az éppen aktuális nőt vagy
férfit, s legalább húsz oldalanként legyen szex, vagy valami ahhoz hasonló (Bár Follett
ebben is elég következetlen: a részletes aktusleírásokat sokszor követi
szemérmes szemlesütés.) A hősök megjelenése sem egyenletes: egyre inkább a
Williams család kerül középpontba, amit nézzünk el az írónak: joga van kicsit
„hazabeszélni”.
Emellett, bár a szereplők állandóan a „történelem sűrűjében”
mozognak, alig látjuk a valódi történelmi alakokat. Hitler, Churchill, Sztálin,
Roosevelt és közeli munkatársai kidolgozatlan szellemként, villanásszerűen tűnnek
fel, s – csak olvasás alapján – nem is igazán értjük, miért és miként is tudta
a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió ennyire elnyomni, emberi
mivoltukból kivetkőztetni az embereket. Mindig csak a végeredményt látjuk.
Ami viszont sokkoló. És ebben Follett kegyetlenül jó.
A történet egy brutális képpel nyit és hasonlóan sokkoló
képekkel zár: 1933-ban a nácik előbb terrorizálják az embereket az utcákon,
kávéházakban, magánotthonokban, majd kutyákkal tépetnek szét egy homoszexualitással
meggyanúsított embert. 1945-ben, a lebombázott Berlinben egy szovjet alakulat
erőszakol meg egy olyan nőt, aki minden energiáját a nácikkal való harcba ölte,
majd a fanatizált csőcselék a kommunista propagandaszövegeket harsogva
rombolják tovább az amúgy is romos német fővárost. És mindenki csak közönyösen
néz, nem tesz semmit ellene.
Ha csak ebből a két, durván szász oldalnyi történetből állna
a regény, akkor is megérné. Ez is elég lenne, hogy hirdesse a szerző –
mindenképpen dicséretes és támogatandó – kiállását a humanizmus, a szeretet, a
másság és a másik ember elfogadása mellett. Elég lenne, hogy bemutassa, mind a
nácizmus, mind a kommunizmus emberiségellenes bűn, amely tudatos tudatlanságba
tartott, állatiasodott emberek légióit engedi rá ártatlan áldozatokra. S bár
mindkét oldalon állnak jó szándékú emberek, de azért ők is haszonélvezői a
rendszernek, s inkább lehunyják a szemüket (az orosz munkásnők Moszkva német
ostroma idején agyonverik a menekülő funkcionáriust, míg a titkosrendőr
csendben félrenéz, és azt mondja magában: megérdemelte. Mintha a rendszer nem miatta
is lenne olyan, amilyen!)
Amit viszont hiányoltam: az amerikaiak és britek
kegyetlenkedései. Bár ők a győztesek, az ő szemszögükből látjuk a történet, de
ma már tudjuk, hogy bizony ők sem voltak azok a földre szállt angyalok, s bizony
jócskán kihasználták a ferde hajlamú szadisták szolgálatait. Mint ahogy a szerző
szemérmesen hallgat a brit Osvald Mosley-féle fasiszta mozgalomról, amivel szemben semmit sem tettek sem a
háború alatt, sem utána Nagy Britanniában. Sőt: 1945-46-ban
komoly belpolitikai botrányokat is kavartak.
Szóval, nem sikerült megugrani a lécet. És mintha a
kifáradás jelei is mutatkoznának. Főleg a vége felé: az 1945-49-es évek valóban
nagyon felszínesek és összecsapottak. Még jó, hogy nem akarta elvinni 1953-ig,
Sztálin haláláig a történetet! Mert akkor már nem is lenne mit mondani. Így
viszont, Mr. Follett, kíváncsian várjuk a befejezést.
Értékelés: 6/10