 |
| Finnország címere |
A
História című folyóirat 2012/7. száma Finnország történetével foglalkozik,
benne Romsics Ignác tanulmányával, mely az ország múltját, jelenét, jövőjét
taglalja. (teljes szövege olvasható itt: http://mozgovilag.com/?p=2445).
Ebben idézi Kodolányi Jánost, a kiváló írót, aki a 30-as évek második felében
járt Finnországban, s összehasonlította az ott látottakat a magyarországival
(és akit aztán végképp nem lehet baloldali-liberális elfogultsággal vádolni):
“Az egész hatalmas országot behálózzák a
ragyogó autóbuszutak… Helsinkiből szinte percenként indulnak minden irányban a
legmodernebb csőbútoros autóbuszok… A napszámbérek körülbelül négyszeresét
teszik ki a magyarországi napszámoknak… Finnországban még az alacsonyabb bérű
munkás is összehasonlíthatatlanul magasabb életszinten élhet, mint nálunk a
képzett munkás. Lakása jobb, tágasabb és olcsóbb is, mint nálunk. Nálunk az
emberek nagy átlagban fizetésük harminc-negyven százalékát költik lakásra.
Finnországban csak a tizenkét-tizenöt százalékát. Nálunk átlagosan csak három-négy
százalék jut szórakozásra, könyvre, rádióra, ott ennek a háromszorosa. És
nálunk alig tudnak az emberhez méltóan ruházkodni a tömegek. Finnországban
viszont nemcsak a fizetések és bérek magasabbak, de az iparcikkek ára is
alacsonyabb.”
És a
hogy miért sikeresebbek a finnek a magyaroknál? Szerinte, mert “nem égnek el a puszta vágyak és álmok
területén”, hanem “simulékonyan”
és “praktikusan” alkalmazkodnak a
mindenkori adottságokhoz. “Ők reális,
cseppet sem álmodozó, a valósággal bátran szembenéző s az életkörülményeket a
maguk erős kezével alakító emberek, a férfiak csakúgy, mint a nők.”
Emellett a finnek megbízhatóságáról és becsületességéről írt, szembeállítva a
magyarok kevésbé korrekt üzleti magatartásával. Példának erre azt a magyar
almaszállítmányt hozta fel, amelynek felső sorai hibátlan, az alsók viszont
félig rothadt gyümölcsökből álltak ( Kodolányi János: Suomi.
Budapest, é. n., Turul kiadás)
Hogy
miért idézek ilyen hosszasan tőle? Talán azért, mert ma Magyarországon, az
internethasználó közösség körében (s talán azon kívül is, bár reménykedem, hogy
annyira nem) zsigerig hatolóan gyűlölködő vita folyik a magyarok és finnek (és
a finnugor népek) kapcsolatáról, leginkább ennek a lehetséges kapcsolatnak
tagadásáról. Természetesen nem az a gond, hogy erről vita folyik, hanem az,
hogy egy teljes egészében szaktudományos kérdést ideológiai, politikai kérdéssé
tesznek, horribile dictu ennek elfogadását vagy elutasítását az „igazi”
magyarság mércéjének.
A
hozzászólók 98%-a természetesen dilettáns, a tudományos kutatások legalapvetőbb
módszerével sincs tisztában, ráadásul a rendelkezésre álló szakirodalmat sem
olvasta (gyakran a saját oldaláét sem!). A kutatási eredményeket sem ismerik,
csupán visszaböfögik a politikai ideológiával és összeesküvés-elméletekkel
vastagon átitatott pamfleteket, amiket élelmes kiadók és írók állítanak elő
nagy tömegben (Nem a felvilágosítás szándékával természetesen, hanem hogy minél
többet keressenek vele. Persze van – igen kevés – aki hiszi is mindezt, de
azért a pénz sem mellékes). Az álmodozás-múlton való sóhajtozás-gyűlölködés közben
nem veszik észre, hogy a politika is rájuk száll, eszközévé teszi őket a
hatalmi harcban. (Mint ahogy azt sem veszik észre, hogy az istenként tekintett
politikusok nagytöbbsége ezeket az elméleteket egyáltalán nem vallja, csupán
úgy tesz, mintha… és híveit használja fel, hogy meglegyen a szavazótábora)
 |
| A Nokia központja Helsinkiben |
Most
persze megkapom majd, hogy én egy rohadt finnugrista (ennek szinonimájaként:
liberálbolsevikjudeoplutokrataidegenszívűhazaáruló) vagyok. Bármily furcsa is:
nem. Bár magyar szakon végeztem, az összehasonlító nyelvtudomány (és mindenféle
nyelvtudomány) olyan volt nekem, mint a kínai. És bármennyire is akartam, nem
győzött meg. De elmondom: nem győztek meg az ellentábor hívei sem! Sőt –
szembemenve a hivatástudattal – igazából nem is érdekel. Ugyanis mindennapi
életünk szempontjából lényegtelen. Nem lesz tőle olcsóbb a kenyér vagy a
benzin, nem lesz magasabb a fizetésünk, nem nő tőle jobban a GDP. Szóval nem
változna tőle semmi. Viszont kell foglalkoznunk a múltunkkal (sokáig nem, vagy
csak ideológiával átitatva tettük), kell ütköztetnünk a véleményeket, de
szakmai alapon, nem gyűlölködve, magunkból kikelve. (Szól ez a „hivatalos”
tudósoknak, akinknek igenis le kell jönniük az elefántcsonttoronyból és
érethetően, mindenki számára elmagyarázni elméleteiket, kutatásaik eredményeit,
s szól az ellentábornak is, hogy múltunkban nem csak honfoglalás és magyar
őstörténet – illetve Trianon – létezik, hanem sok minden egyéb is, ami legalább
annyira izgalmas és érdekes).
Amiért
mindez eszembe jutott az az: honfitársaink mennyire nem látják, mi
is az igazán fontos. Politikusaink „keleti nyitásról” beszélnek, látványosan
utaznak Belső-Ázsia posztszovjet, új/régi diktatúráiba, kurultájozó (ilyen
magyar szó egyébként nincs, s tudtommal nem is volt soha!) honfitársaink pedig
boldogan tapsolnak nekik, szívük szerint visszapörgetnék az idő kerekét és
nagyokat köpködnek a „finnugristákra” (Még jó, ha csak köpködnek, sokan vannak,
akik ki is irtanák őket, attól könnyebbülne csak meg a lélek)
Holott
itt, Európában is lenne kiről példát vennünk. Nem csak a finnekről, hanem a
balti népekről. Csak egy kis adat: az egy főre jutó finn GDP 1992-ben 260
százaléka volt a magyarnak. Ez a különbség azóta sem csökkent, inkább nőtt. Az
egy főre jutó magyarországi GDP – vásárlóerőn számítva – 2000-ben az
amerikainak mindössze 35 százalékát tette ki, miközben a finn –72 százalékát. (A
kazah, tádzsik türkmén, mongol adatokat inkább hagyjuk…). És azt is jó, ha
tudjuk, hogy honnan is indultak: 1820-1830 körül, amikorra az első megalapozott
becslésekkel rendelkezünk, az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem
Nagy-Britanniáénak mintegy felét, a Habsburg Birodaloménak 75, az európai
átlagnak közel 80 érte el. Ez után már meg sem lepődünk, hogy a 2008-ban
kezdődő válság az országot szinte alig érintette! (Valóban, nagyon megvetendő
„halzsíros atyafiság”… )
Mindezt
pedig szinte teljes egészében önerőből! Hogy ügyesen használták ki országuk
adottságait, politikai elitjük nem „kasztosodott” (mint a magyar a dualizmustól
napjainkig), alig volt jellemző a korrupció, mindig képesek voltak a
kompromisszumra, s iszonyatos pénzeket fektettek az innovációba és oktatásba. És
képesek voltak a gyors, rugalmas szerkezetváltásra, amikor az idők szava azt
kívánta. Csupa olyan dolog, amit könnyűszerrel lehetne követni. Ha akarnánk.
Nem,
nem kell elfogadni, hogy a finnek rokonaink. Nem azok. Mint nép, biztos nem (ők
sem vallják, egyébként már nálunk a tudósok nagy része sem), talán a nyelvünk
rokon valamennyire. Talán. Aki el akarja fogadni, fogadja el, aki nem akarja,
az ne. (Amúgy kis érdekesség: honfoglaló őseink sem voltak nyelvileg
egységesek. Minimum két nyelvet – a magyart és a kabar/kazárt – mindenképp
beszélték. Bár az „alternatív” történészek az utóbbiról – mármint a
kabar/kazárról – nem szeretnek beszélni, mivel, a kazárok - bár török és nomád
nép - vezetői elkövették azt a „hibát”, hogy felvették a zsidó vallást. Szóval kiírták
magukat a dicső pusztaiak közül). De ami fontos: a "büszke" pusztaiak helyett inkább őket kellene példaképnek
tekintenünk. Kis nép, mélyről jött, ki volt szolgáltatva (ha nem is annyira,
mint a magyar) a Szovjetuniónak, szintén kevés a nyersanyag, ráadásul
adottságai is rosszabbak. És mégis sikerült nekik!
Ha
megkapom a szokásos jelzőket, akkor is vallom mindezt, s az „ellentábort”
csupán arra buzdítom: olvasson sokat (mindenfélét, ne csak azt, ami neki
szimpatikus), próbáljon meg tájékozódni a világban. És ne dőljön be mindenféle
ábrándos, fél információkon, soha nem létezett kutatásokon alapuló
véleményeknek, ideológiáknak. Vagy, ha be is dől: ne gyűlölködjön, és ne
akarjon mindenkit kiirtani, aki másként gondolkodik. Inkább futtassa végig
magában: más szemében talán ő az a bizonyos szálka.
Nem
lenne jobb inkább követni a finn példát?
