Furcsa dolog egy film sikere vagy sikertelensége. Néha olyan
alkotások kaszálnak milliókat, s lesznek „kult” státusúak, amelyeket – előfordul, hogy az
alkotók is úgy gondolták – csak szűk célközönségnek szántak (pl. Alien), s
olyanok buknak meg, amelyek sikere garantáltnak tűnik, aztán a pénztáraknál ott
a kopp. Mert hiába gondolkodtak a célközönségben, annak – valamiért – nem jött
be.
No, ilyen a John Carter című mozi is.
Ami nekem tetszett. Rengeteg embernek meg nem. És – főleg
Amerikában, ahol ez igazán számít – rendesen el is hasalt a pénztáraknál. Pedig
az alkotók hogy hittek benne, hogy nem fog! Mert azt gondolták, hogy… Amit én
is. De ezt jobban ki kell fejteni.
Szóval, John Carterrel én felső tagozatos általános iskolában
találkoztam először. Egy osztálytársam apukája „jól feküdt” a rendszerben, volt
külföldi kiküldetés, komoly pozíció a szocialista nagyvállalatnál, s
gyerekeinek gyakran hozott képregényeket (amiket mi, egyszerű halandók csak a
Pajtás újságban, vagy a Füles magazinban láthattunk.). No, az egyik ilyen
színes füzet szólt John Carterről, aki ókori mintájú tunikában, oldalán széles
karddal és nagymellű, hiányosan öltözött csajával csudás városokban jár,
látványos gépeken repül, s kard ide-vagy oda, lőfegyvert is használ, nem is
keveset. Mintha a Star Warst keresztezték volna a Conan, a barbárral. Persze
fogalmam sem volt, ki az a John Carter, hol is játszódnak történetei – de
Conant és a Star Warsot ismertem.
Aztán nagy lettem, okos és művelt, és megtudtam: John Carter
történetei a modern sci-fi és fantasy ősforrásai, minden ilyen történet alfái
és ómegái. Ha nagyon tabudöntögető akarok lenni, akkor valahogy úgy viszonyul
ezekhez, mint a modern európai irodalomhoz a Biblia. Annak (s ennek) ismerete
nélkül nem is érthető.
Bizony: John Carter ihlette a nagyizmú barbárokat (meg a
nagymellű, szinte ruhátlan barbár csajokat), a csillagok között vándorló kalandorokat,
a hanyatló, haldokló bolygók túlélésre játszó lakóit, magát a Star Warsot,
szinte teljes egészében az Avatart. (Maga George Lucas, sőt: James Cameron is
nyilatkozta valahol, hogy gyermekkorában kedvencei voltak John Carter
történetei.)
Pedig csak egy ponyva volt. és annak sem a legjobb.
1912-ben, egy papír- és írószer ügynök, bizonyos Edgar Rice Burroughs egy nóném
kiadónál megjelentette addig folytatásokban kiadott (anyagilag még nem túl
sikeres) regényét, a Mars hercegnőjét. Ami akkora blockbuster lett azonnal,
hogy az ügynök teljes egészében az írásnak tudta szentelni magát, ontotta
magából a ponyvábbnál ponyvább regényeket, s John Carter mellett megteremtette
Tarzan halhatatlan figuráját is. A 20-as, 30-as, 40-es, de még akár a 80-as
éveikig is az amerikai kiskamaszok John Carter és Tarzan végtelen történetein
nőttek fel, s ez határozta meg a ma korszakalkotónak kikiáltott hollywoodi
filmpápák (Lucas, Spielberg, Cameron) világlátását is.
A történet rém egyszerű: a volt Konföderációs veterán, a
virginiai John Carter az indiánok elől egy barlangba menekül, ahol különös
módón a Marsra teleportálódik. Ez a Mars azonban nem halott, van levegője, van
rajta élet – csak éppen haldoklik. A tengerek kiszáradtak, az egykor jelentős
kultúrák hanyatlanak, vagy makacsul őrzik technikai civilizációjuk maradékait –
és végtelen háborúkat folytatnak a bolygó megmaradt erőforrásaiért és a
fennmaradásért. John Carter Zodanga (egy mozgó bányaváros) és Hélium (a lassan
kiszáradó folyók egyike fölé épült kristályváros) háborújába csöppen, s mivel
Hélium hercegnője, Dejah Toris nagyon bejön neki, az utóbbiak mellé áll. A képbe
jönnek még a klasszikus zöld (de hat karú) marslakók (a barbárságba visszasüllyedt
– bár egykor nagyon fejlett – tarkok), a brutális fehér majmok, kis adag
misztikum (a régiek teljes tudását hordozó, ezért szinte isteni erővel bíró
ternek, akik a bolygók közötti teleportációt irányítják), s kész is a koktél.
Széles vásznon, 3D-ben elsöprő.
Ja, hogy ez most a film vagy a regény? Mindkettő. Egy és
ugyanaz. Az eddig a Pixarnak dolgozó (s olyan filmeket tető alá hozó, mint a
Wall-E) Andrew Stanton a ponyvaregényt álmodta színes, szélesvásznú
ponyvafilmmé. Egy igazi, mindent elsöprő popcorn mozivá. Amelyben minden
szereplő (Taylor Kitsch, mint Carter, Lynn Collins, mint Dejah, Tas Tarkas –
igaz animálva), minden épület, minden fegyver és jármű olyan, mint ahogy a
regények alapján az ember elképzelné. Amilyenek a 70-80-as évek John Carter
képregényei voltak. Stanton talán gyermekkori élményeit valósította meg, s igen
jól – végül is volt rá vagy 200 milliója.
Akkor miért is bukott az egész? A sztori miatt? Százszorta
bugyutább sztorik is sikeresek voltak. Itt ék egyszerű minden, még logikai
bukfenc sincs. A meseszerűség megmaradt, de figyeltek arra, hogy a Mars
gravitációja csupán feleakkora, mint a Földé (Carter így lesz ott
szuperember!), még mondanivalója is volt a mának (igaz sablonos és ponyvaízű: egy bolygó erőforrásainak
mohó kizsákmányolása lám, milyen következményekkel jár!). Tehát?
A 21. század embere már nem a 20. század embere. Hiába
játszódik a történet a 19. század végén, a mai néző tudja, hogy a Marson
évmilliók óta nincs már élet (ha volt egyáltalán). És nem érdekli, hogy
Burrougsh saját korának ismereteit (főleg Percival Lowell a marsi csatornákról
szóló írásait) használta fel. A mai nézőnek hiteltelen az egész. Talán az
alkotók egy kis időcsavart is beletehettek volna a történetbe (pl. Carter az évmilliókkal
ezelőtti Marsra kerül), vagy akármi mást, ami mai internet-függő tízen-huszonévesek
(a Disney célközönsége – hisz ők csinálták a filmet) számára is hihető. Mert, s
ez az igazság, ők már nem olvasták a Mars hercegnőjét. Minthogy alig olvasnak
bármi mást is.
És innentől kezdve hiába rágják a szájukba, hogy James
Cameron ebből vette az Avatar szinte teljes sztoriját, a célközönség csak
fanyalogni fog: de hát ez tök olyan, mint az Avatar!
Szóval ezért. De reménykedem. Vagyunk még néhányan, akiknek
tetszenek az álmok. És talán Stanton műve sem fog akkorát bukni. Hogy azért
legyen – egy talán kissé átgondoltabb, az eredeti szövegtől elszakadtabb –
második rész is.
Azt hiszem, előveszem és elolvasom újra a Mars hercegnőjét.
