A 20. század epikus nagyregényben

Ken Follett: A titánok bukása (Évszázad trilógia I.). Gabo, 2010.

Nagyon úgy néz ki, Ken Follett Tolsztoj babérjaira tőr. Legalábbis ami a nagy volumenű, mozgalmas történelmi regény műfaját illeti. Legutóbbi könyvei mind bőven a 800 oldal felett voltak, s ha valóban elkészül az Évszázad Trilógia, az valóban az utóbbi idők (ha nem valóban az évszázad) egyik legnagyobb terjedelmű vállalkozása lesz (legalábbis ami a kb. 3000 oldalnyi hosszúságot illeti!)

Ami szintén tolsztoji: a nem rövid és egyszerű időszakot frappánsan öt család történetén keresztül mutatja be. A walesi Williamsok bányászcsaládja, az angol arisztokrata Fitzherbertek, az amerikai felső-középosztálybeli Dewarok, a hanyatló arisztokrata-katonatiszti német-osztrák von Ulrichok és az orosz proletár-kommunista Peskovok világa – elméletileg – lehetőséget nyújt a nagy ívű elbeszélésre. Amire szükség is van, hisz a Titánok bukása lényegében az 1911-1923 közötti kvázi világtörténelmet hivatott ábrázolni, benne az I. világháborúval és az orosz forradalommal.

Minden adott, de itt jön a de. (Mint általában.) Az ötcsaládos modell – a mellett, hogy sikeresen adja vissza a történelmi eseményeket – hátránya is az elbeszélésnek. Egyszerűen képtelenek vagyunk azonosulni a szereplőkkel: ugyanis mire sikerülne beleélnünk magunkat egyikük helyzetébe, máris vált a szerző a másikra, folyamatosan kizökkentve az olvasót. Ráadásul a karakternézőpontok nemcsak fejezetenként, alfejezetenként váltanak hirtelen, hanem az elbeszélés közben is, hisz szereplőink nem egymástól függetlenül, hanem néha egymásba botolva élik életüket. És még nem beszéltünk róla, hogy néhány figura évekre eltűnik szemünk elől, s mikor újra felbukkan, az írónak gyorsan pár sorban el kell mondania, mi is történt vele az elmúlt időszakban. Így a történetmesélés nem is lehetne más, mint felszínes. Ha összehasonlítjuk a szerző korábbi, hasonlóan történelmi munkáival (például a Katedrálissal vagy az Idők végezetéiggel, amik hasonló módszerrel készültek), szembetűnik a különbség. Talán az a baj, hogy Follett most már kezelhetetlenül sok karakterrel dolgozik ( a mű bevezető felsorolása szerint is 124 a főbb szereplők száma!), s közöttük valós történelmi alakok is előfordulnak. Az ő figurájuk így nem is nagyon lehet más, mint elnagyolt: csupán az írott forrásokban rögzített egykori szavaik szócsövei (feltűnő ez a fiatal Churchill és Lloyd George brit miniszterelnök esetében. Mintha csak tankönyvek forrásszemelvényét olvasgatnánk). Az események mozgatórugói pedig vagy a háttérben maradnak, vagy egyáltalán nem kerülnek kifejtésre (igaz, a mű elején kapunk egy beszélgetésbe beépített indoklást az I. világháború kitörésére – a regény angol, francia, német, osztrák és amerikai szereplői fejtik ki V. György királynak, országaik miért is akarnak, vagy nem akarnak majd háborúzni). Ugyanilyen elnagyolt a háború ábrázolása, az orosz forradalom, vagy az amerikai forrongó századelő és a bevándorlók világa.

De lehet, hogy nem is volt más a szerző szándéka. Meglehet – főleg napjainkban -, máshogy nem is nagyon lehetne mindenki számára érthetően és befogadhatóan elmagyarázni ezt a bonyolult korszakot.

Így, ha regénynek nem is, de regényes tankönyvnek elsőrangú Follett monumentális regénye. Talán mégis csak megéri megvárni a következő két részt.